A csíkszeredai
Üzenete
XIX. évfolyam, Nr. 196, 2015 január - SZENT KAMILL HÁLAÉV 2014-2015
„A pap elmondja a prédikációt…”
A 2010-es esztendő sok változást hozott számomra. Már korábban éreztem, valamit át fog rendezni a Jó Isten az életemben, mintha új korszak közeledne, mert úgy tűnik, lejáróban van az, ami eddig volt, és valami más van kilátásba helyezve nekem.
Aztán kora tavasszal, egy váratlan baleset el is hozta azt a nem várt fordulatot, amitől egyelőre összedőlni látszott a világ.
Mozgásképtelenné váltam. A jobb bokám ínszalagjai elszakadtak, a helyzet elkomplikálódott. Az orvosi vélemény nem volt éppen biztató. Mindent át kellett szervezni az életvitelemben. A hegyek egyszeriben olyan magasak lettek és olyan távoliaknak tűntek, hogy éreztem, soha többet nem tudok felkapaszkodni rájuk. Ez a felismerés mélységes fájdalommal töltött el, mert kisgyerekkorom óta rendszeresen jártam a hegyeket. Nem a nagy túrázók közé, hanem a csendes elmélkedők közé tartoztam. Együtt lélegeztem a természettel, a hegyek csendje lenyűgözött, megállt az idő, amíg lelkem mélyén eggyé váltam a teremtett világgal, annak szépségeivel. Most mindezek emlékek maradtak csupán, hosszú hónapokra. Az erős fájdalom uralt minden pillanatot, nem tudtam élvezni azt a gyönyörűséget, amelynek részese és része voltam addig, összezavarodtam önmagammal.
Vártam a Jó Isten válaszára. Új életállapotomban kerestem a helyem. A fájdalomhoz hozzá voltam szokva, az jól ismert, hűséges útitársam volt, ami korlátokat állított számomra a szabad mozgásban. Most viszont maga a mozgás vált korláttá. Ebben a helyzetben kellett kiismernem magam, ami hihetetlenül figyelmessé és érzékennyé tett. Pontosan felmértem, hogy a Jó Isten elvett valamit tőlem, és készülőben van valami új, amire régóta várok. Ehhez kell most az a drasztikus elszakadás, amit fájdalommal élek meg ugyan, de nem reménytelenül.
Tudtam, a Jó Isten nem várat sokáig, soha nem volt okom kételkedni szeretetében, akkor sem, ha néha meg is billentem ebben a hitemben. A várakozás csendes magányában visszarendezte számomra a rég abbahagyott biológia tanulmányozását. Ellensúlyozta ezzel a mozgásban bekövetkezett korlátozottságomat. Tehetetlenségem tudata már nem kínozott, nem volt üres időveszteség, megtelt tartalommal, élettel, erővel és tudással. Magam előtt láttam, milyen sok embernek szolgálhatok majd vele, reményt, életet vihetek az emberek szívébe, életébe. Ezzel kezdetét vette az új korszak, amit Isten keze művelt az életemben.
Őszire felkérést kaptam főnökömtől, Darvas Kozma József atyától, írjak egy cikket az újonnan induló „Krisztus Világa” havilap számára. Tudtam a lap sorsáról, mert időközben meglátogattuk Incze Dénes plébános urat, aki elmondta, hogy az általa addig szerkesztett lap szerkesztését átadja, mert súlyos betegsége kilátástalan élethelyzetbe hozta, át kell rendeznie mindnet, vissza kell vonulnia.
Szeptemberben indult az első lapszám (régi neve „Krisztus Világossága” volt). Örömmel töltött el a tudat, hogy részt vehetek benne, igyekeztem írni valami szépről, hasznosról, erőm és tudásom szerint. Hónapok teltével viszont felmerült egy probléma, amit a szerkesztőség finoman hozott tudomásomra. Történeteket kellene írnom. Családi lapról lévén szó, közelebb kellene kerülni az egyszerű emberek lelkéhez. Szerettem volna megérteni ezt a kérést, de valahogyan nem ment. Bajban voltam miatta.
Végül egy alkalommal berobbant a bomba. Beszélgetésünk közben a szerkesztővel, a következő választ kaptam erre a kérdéskörre: „A pap azt mondta, ő elmondja a prédikációt, te írjál történetet…” Erre a felhívásra úgy éreztem magam, mint akit beejtettek a tengerbe. Teljesen elvesztettem magam. Sehogy sem értettem, mit kívánnának meg tőlem, milyen történeteket írjak, elszoktam már régen ettől a műfajtól. Tíz év teológiatanulás alatt tanáraim átgyúrtak a maguk „képére és hasonlatosságára”. Most itt álltam teljesen megfenekletten, mint akit leütöttek.
Újból vártam. Mint már olyan sokszor életemben, vártam a Jó Isten jelentkezésére. Vele kellett találkoznom. tőle vártam a felvilágosítást… a Szűzanyának is várakoznia kellett, sokszor… Ez erőt adott. Aztán lassan derengeni kezdett bennem a gondolat, a bizalom. Érezni kezdtem a bizalmat magát. Jó érzéssel töltött el. Megszületett lelkemben a tudat: Főnököm valami értékeset akar. Ő lát valamit bennem, aminek én talán nem vagyok tudatában. Ne csüggedjek, jó úton járok, bíznak bennem… Az egész mennyország készen áll a segítésemre, mert maga a Jó Isten akar szólni gyermekeihez, egyszerűen, szelíden, jóságosan. És elkezdtem történeteket írni…
György Imre kórházlelkész a Kamilliánus Családunk lelki vezetője
Tizenhét ével ezelőtt, 1997 Szent Család vasárnapjára jelent meg első alkalommal A Csíkszeredai Kamilliánus Család Üzenete, még drága Éva-anyám bátorítására (két nyelven: magyarul és olaszul).
2014 Szent Család vasárnapját követő hétfőn összegyűlt a Kamilliánus Családunk, hogy megismerje lelki-vezetőjét, György Imre kórházlelkészt. Nagy volt az izgalom mindkét részről, és nagy volt az öröm, amelyet az ismerkedés kegyelme hozott.
Imrét 2014-ben szentelték pappá. Elmondta, mindig vágyott valami szépre, nemesre, amivel még nemesebbé teheti papi felszenteltségét, életét. Úgy tűnik, megtalálta ezt a kórházban és a Kamilliánus Családban. Még októberben felkértem erre a feladatra, az Angelo atya látogatásakor. Igent mondott.
Amikor előző kórházlelkészünk elköszönt a kórházi feladatától, plébánosi tisztséget kapott egy másik helységben, bevallom, kicsit aggódtam, ki lép a helyébe. A munkatársi viszony, ami hála Istennek szépen alakult, most hogyan lesz tovább? Rábíztam a Jó Istenre, legyen úgy, ahogy Mindenható jósága a legjobbnak látja. Hála Istennek, az új „munkatárs”, György Imre rövid idő alatt megéreztette szíve-lelke melegét, szeretetét, figyelmes jóságát, emberségét és hatalmas munkaerejét.
Az első találkozó mint mindig, lakásomon (nincs közösségi helyünk), zajlott le meghittségben, egymást megbecsülésben, örömben, mert mindenki érezte, hogy gazdagodott a fiatal lelkivezető által. Évet zártunk, új évre készültünk fel együtt, beszámoltunk nemcsak az elmúlt esztendőről, de az eltelt húsz évről is, amióta megalapult Kamilliánus Családunk. Az emlékek megszépültek, a nehézségek már nem a régi súllyal nehezedtek ránk, hanem távolról, megélt tapasztalatként. Mindenki elmondta szíve-lelke legszebb gondolatait, élményeit, a betegek szeretetszolgálatában végzett eredményeit, ki hogyan gazdagodott, miközben másokat próbált gazdagítani. Örömmel fogadtuk el egymást, éreztük, milyen magasztos hivatás Isten gyermeke lenni, és testvérségbe rendeződtünk újból, lelki-vezetőnk körül.
+, Elhunyt Francisco Alvarez kamilliánus atya, volt tanárom. Madrid/Tres Cantosban helyezték örök nyugalomra. Hálás szeretettel gondolok a húsz évvel ezelőtt együtt töltött órákra, kedves jellemére.
* Hálás köszönetet mondunk mindazoknak, akik gazdagabbá tették a kórházi betegek Karácsonyát!
A Szent Kamill hálaévben és a csíksomlyói Szép Szűz Mária jubilemi évben– a Szűzanya hálaénekével adjunk hálát a Mindenható Istennek, amiért megajándékozott a Betegek Gyógyítójával és a Szeretet Óriásával, a betegek, kórházak és betegápolók védőszentjével, Lelliszi Szent Kamillal. Maradjunk imában továbbra is a minden déli Úrangyalában, első szombatokon Mária szentélyeinkben és minden hónap 14-, és 25-én.
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)