A csíkszeredai Kamilliánus Család
Üzenete XXV. évfolyam, 264 lapszám – 2021 március - 52. Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszus Budapesten Dr. Molnár Lajos teológiai tanár (+ 2001 március 19) Húsz éve költözött el közülünk Dr. Molnár Lajos paptanár. Elég volt egyszer találkozni vele, barátságos, kedves egyénisége maradandó nyomot hagyott maga után. Dr. Molnár Lajos vallásos bányász családban született Kapnikbányán. Hazatérve Rómából, jó húsz éven át oktatta és nevelte paptanárként a szent szolgálatra tanulni vágyóknak a Katolikus Egyház tanítását, hitigazságait, azok mélyebb ismereteit a négy egyházmegyében, a változás után a világiaknak is. Rövid, alig 51 év életébe belesűrítette az emberileg lehetségest. Ahogy Szent János apostol hosszú élete végén ismételgette: „Fiacskáim, szeressétek egymást!”, úgy Dr. Molnár Lajos tanár úr is megadással fogadta „öregsége” majd betegsége végzetes beteljesedését. A dogmatikát felváltotta a nagybetűs Élet: „Jézussal élni, Jézust elérni, hozzá menni, terhelten is, Isten országába bejutni.” Melyik éneket választotta a nagy találkozóra való felkészülése gyanánt? A „Krisztus világa” 13. oldalán: https://issuu.com/krisztusvilaga/docs/krisztus_vilaga-03_2021 A megrendülés mélyén – In memoriam Kopácsi Adél Piroska Amikor 1990-ben elkezdtem a teológiai tanulmányaimat, a Gondviselés úgy hozta, hogy támogatókat adott mellém, akik közül az évek során „anyáim” lettek néhányan, a szó és a tettek legnemesebb értelmében, itthon és külföldön egyaránt. Voltak, akik később csatlakoztak ehhez a nemes tisztséghez és elkísértek az élet kisebb-vagy hosszabb szakaszán önzetlen szeretetükkel. Ha beszélgettünk „anyáimról”, mosolyogva mondtam: kell is nekem ilyen sok megerősítés, mert magamtól nem mennék messzire. Érdekes volt számomra a saját, „biológiai”, szülőanyám életét figyelve, láthattam, hogy ő képes volt elkísérni engem valameddig, de onnan tovább másokra lettem bízva a Gondviselés által. Ő kivette a részét bőségesen az életem megmentéséért és megtartásáért folytatott hosszas küzdelemben, elvárni többet tőle már nem lehetett volna. Piroska nénivel a lánya által ismerkedtem meg, akivel az élet több szálon is összekötött. Mint az nálunk, székelyeknél lenni szokott, ha a gyerekek összebarátkoznak valakivel, azt a szülők is rendszerint elfogadják, sőt, támogatják, befogadják a családba. Így mondhatunk magunkénak egy szép negyven éves barátságot családjaink még élő tagjaival, amelyből először a nagyszülők, majd lassanként a szülők szálltak ki. Már nem csupán barátnak, testvérnek, családtagnak éreztük magunkat együtt. Lélekben tartoztunk együvé és ott segítettünk egymáson, ahol arra szükség volt. Közös életünk szimfóniájának utolsó tételét is eszerint vezényelte le a Gondviselő Isten. Éppen telefonon hívott a fia, hogy elmondja Édesanyja betegségét, ami hirtelen felforgatta az életét, amikor elérkezett az elköszönése ideje. Meg kellett szakítani a telefonbeszélgetést, mert meg kellett tenni még egy utolsó szeretetszolgálatot vele. Lélekben a családdal maradtam, imádkozva, figyelve, amíg feltárult a valóság a fia szavaiban: „Meghalt Anyuka”. Ezt a pillanatot csak az ima nyelvén lehet kifejezni: „Istenem, ne hagyd el a lelkét!” Mélységes megrendülés, átélés, együttérzés… Ezekkel az érzésekkel gyűltünk össze imádkozóba is, elengedni drága szerettünket a mennyei honba. Temetése olyan méltóságteljes volt, amilyen az élete. A mai szomorú helyzetben világító toronyként mutatta meg a gyászolóknak, mit jelent a keresztény végtisztesség. Hála a plébánosnak. Temetésén sajátos feladatot kaptam a szervezőktől. Madéfalván az a szokás, hogy a női elhunytnak egy nő viszi a zászlót a temetési menet élén. Megtiszteltetésként teljesíthettem a felkérést, újabb bizonyítékot nyerve, hogy a Szeretet soha el nem múlik, mert akit szerettek, az nem hal meg. A Gondviselésnek szólni kell… Most is hozzá fordultam, nem további segítségért, mert azóta már ő is nyugdíjas lett, hanem legalább elköszönni és megköszönni az eddigieket. Mint mindig, most is atyai szeretettel fogadta vergődésemet és a régi, jól ismert tapintatával kifejezte, miszerint ő még mindig bízik a Gondviselésben. Példájára én is bizakodni kezdtem és hogy várjam karba tett kézzel az égiek döntését, jeleztem György Alfréd kamilliánus Osztrák Delegátus atyának a helyzetet. Frédi atya nem késlekedett a válasszal, telefonon hívott. Miután megbeszéltük a dolgot, csak ennyit fűzött hozzá: „A Gondviselésnek szólni kell!” Híreink:
|