A csíkszeredai Kamilliánus Család Üzenete

II. János Pál, a Nagy Pápa

„Legyetek derűsek, mert én is az vagyok”. Ezek a szavak a Nagy Pápa, II. János Pál, lelki végrendeletét jelentik számomra. Befejezett élet az övé, célba érkezett, megszilárdult az állhatatosságban és tanúságtevésben. A Nagy Pápa alakja beíródott szívünkbe, Istenhez vezető szeretete ott erősít, ahol elkötelez a hivatásunk. Egyet jelentett azzal, akinek mondta magát. Egy volt gondolataival és tetteivel.

Pápasága elején meglepett az a mód, ahogyan lehajolt, karjába vette és szíve teljes szeretetével és melegével megcsókolta a kisgyermekeket. Nem ehhez voltam szokva. Betöltött az a gyöngédség és egyszerűség, amivel a kicsik felé fordult.

A megboldogult Écsy János atya és a Szentatya találkozásakor készült fényképet sokat szemléltem. A meghittség hangján néztek egymás szemébe, szavaik mögött érezhető volt, hogy értik egymást. Úgy néztem rájuk, mint ikertestvérekre. Hasonlítottak egymásra, főképp a lelkük. Felnéztem rájuk. A jövő ígéretét táplálták bennem. Szívemben dédelgettem ezt a próféziát.

Amikor Rómába kerültem 1994-ben, boldog voltam, ha távolról is láthattam. Azt éreztem, hogy elég a közelében lennem. Jelenléte egészen betölt végtelen örömmel.

Majd lehetőségem nyílt találkozni vele, több alkalommal is, de egyszer beszélhettem vele négyszemközt, az 1996-os bioetika konferencia után, a Szent Kelemen teremben. Lehajolt hozzám, úgy hallgatott. Miután befejeztük a beszélgetést olasz nyelven, kihúzta magát, megsimogatott, és magyarul köszöntött: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

Maradandó élmény. Közben a szemfüles fotósok fényképeztek, és amikor elhozták a fényképeket, valaki a csoportból megjegyezte: „Úgy hajol le hozzád, mint a Fatimai Szűzanyához…”

Mit jelentett a személyes találkozás nekem a Szentatyával?

Személyes találkozást az Isten-emberével. Tekintete volt megragadó. Túl nézett a felszínen, a mélybe látott. Azzal a tapintattal közeledett, amitől nem kellett elhúzódni. Meglátogatott, de ezt angyali módon tette, amelyik hang nélkül érkezik és távozik is, látogatása áldást hozó. Megértette és átölelte, amivel találkozott a lelkem mélyén, nem keltett semmiféle szégyenérzetet bennem kicsinységem miatt, emberi nagysága előtt. Ugyanakkor kitárta lénye kapuit, engedte, hogy belelássak a szép lelkébe, nem zárta el tőlem, mintha nekem nem lenne közöm hozzá, sőt rám bízta, megosztotta velem. Azt hiszem ez a legnagyobb találkozás, amit megélhettem emberrel itt a földön. Megmintázta minden találkozás lényegét.

Miben látom nagyságát, hatását?

Elsősorban tisztaságában. Egyszerre jelenítette meg számomra az embert és az Istent. Számomra Ő az aktuális Evangélium, az évszázad élő Evangéliuma: tanított, és tanúságot tett. Természetesen viselkedett a természetfeletti dolgokban. Emberként felemelt Istenhez, a tiszta szeretet dimenziójába, és Isten lehajolt hozzám általa. Átengedte lelkén az isteni fényt, Isten ragyogásának tiszta csatornája volt.

Egy másik rendkívüli jellemvonása az alázata. Azt éreztem, utolérhetetlen számomra. Letisztult a szenvedésben, és ez szabaddá tette őt. Tapintatossága megnyerte szívemet. Lehetett vele játszani, gesztusai, a szimbólumok nyelvén, a félreérthetetlenség szentségét testesítették meg. Soha nem kellett attól tartanom, hogy ha valamit nem fejezek jól ki, nem bocsátja meg, értett a lélek legbenső hangján, és szerette a harmóniát, az alázat csendjét. Hozzá intézett leveleimben egyszerűen így szólítottam meg: Kedves Szentatya. Megtehettem, mert megengedte. Nyitott volt és a nyitottságra hívott.

Az irgalmasságra nevelt, a megbocsátásra, és megtanított bocsánatot kérni. Ismerte, hogy milyen nagy teher nehezedik korunk emberére ezen a téren. Szabadságával szabaddá tett, és beavatott az irgalmasság lelkületébe. Számomra egy fontos teológiai egységet testesített meg: Jézus és Mária egységét a Szentlélekben. Jézust hordozta minden sejtjében, Ő dolgozott benne. Máriás lelkével pedig a munkálkodó Jézust ölelte át imádkozta ki. Megszülte számomra a Szentlélek szeretetét, Mária által: Jézust.

Mitől tudott a fiatalok pápája lenni?

Közvetlensége, egyedülálló ráfigyelése az emberi lényre, nem annak maszkjaira, felszabadít minden társadalmi kényszer szülte megalkuvástól. Nyitott pálya volt, amelyen jó volt haladni, olyan útjelzői voltak, amelyek bátorítottak, biztonságban tartottak. A vele való kapcsolat személyes volt, egyedülálló, és magasztos. Embernek, személyiségnek, nőnek, gyermeknek éreztem magam a szó legnemesebb értelmében. Isten-emberi jóságával meghosszabbította gyermekségemet, istengyermekséggé szelídítette azt.

Kamilliánus elkötelezettségemnek erős oszlopa

II. János Pál Pápa számomra újraírta a szenvedés Evangéliumát életével, tanúságtételével. Szent Kamill életét sokat tanulmányoztam, és mindig mélységesen megrendített személyes elköteleződése a betegek és szenvedők iránt, akikben megelevenítette az Evangélium üzenetét.

II. János Pál Pápa, élővé tette újra mindazt szíve szeretetével, bekapcsolt annak felfrissített vérkeringésébe, amit az Úr Jézus megjelenített számunkra, és olyan sokan az évszázadok során követtek az életszentség útján.

A Mindenható szeretete tett tanúságot róla halálában is. Az irgalmasság embere volt, a bocsánatkérésé és a megbocsátásé. 1995 április 23-án, Fehér vasárnap jelen voltam a római Szentlélek templomban, amikor kinevezte azt, az Isteni Irgalmasság világközpontjává. Ezt követően jelen lehettem minden hónap ötödikén, az Isteni Irgalmasság emlékünnepén, amit Fausztina nővér égi születésnapjához, a hónap ötödikéjéhez kötöttek. Jelen voltam 2000 április 30-án is, amikor szentté avatta Fausztyna Kowalska nővért, az Isteni Irgalmasság apostolát, és kinyilvánította az Isteni Irgalmasság ünnepét. Jelen lehettem az első szombatokon este, a VI. Pál teremben, ahol a Szentatya végezte a rózsafűzért. Számtalanszor csodálkoztam rá az öreg, beteg pápára, amint végigtérdeli a hosszú imádságot.

Isten nem hagyta cserben hűséges szolgáját halálában sem. Azzal válaszolt, amiért életében dobogott a szíve: Jézus Krisztus megbocsátó szeretetével, az Isteni Irgalmassággal, annak vigíliáján, első szombaton, a rozsfüzér elvégzése után, a Szűzanya ölelésében. Isten tett róla tanúságot, halálával is tanított: Máriával, Jézusra mutatott, így hagyott Istenre bennünket. Temetése napján azt éreztem, hogy most egy Akol van, és egy Pásztor.

Végtelenül hálás vagyok a Mindenható Istennek, hogy ismerhettem, szerethettem, tanulhattam tőle, követhettem tanítását, felnézhettem rá, és agóniájában vele virraszthattam. Hálás vagyok a Szentatyának azért, hogy vigyázott rám, szívem és lelkem tisztaságának biztos alapot nyújtott, befogadott a szívébe, annak legszelídebb szeretetébe, és megerősített hivatásom tudatában, hogy a betegekben és szenvedőkben mindig együtt leszünk Jézus Krisztussal, az imádságban pedig a Boldogságos Szűz Máriával, a Szentlélek szeretetének ölelésében az Atyaisten akarata szerint.

Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A/27, Tel/Fax: 0040 266 316-830 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@nextra.ro, www.hhrf.org/gyrke - kiadványaink/lelkiségi lap