A csíkszeredai
Üzenete
XVI. évf. 168. szám, 2012 augusztus
„Mitől félsz kicsinyhitű …”
Ez a felszólítás nekem is szólhat az élet bármelyik döntés előtti pillanatában. Emberileg, életbevágóan fontos döntést nem is olyan egyszerű hozni. Azt hiszem, ezzel nemcsak én vagyok így…
A nagy szentek életében mindig csodáltam ezt a döntéshozó képességüket. Persze valahogy kimaradt a megértés folyamatából a hosszú útkeresés küzdelme, a sok tépelődés, ami a döntést megelőzte, egyszóval az „izzadságos munka”. Enélkül pedig könnyen félreérthető a Szent igazi nagysága. Azt hihetném, hogy neki könnyen ment minden, mert eleve „szent” volt. Aztán szép lassan kiderül az igazság. Az az ember, éppen azon terhek alatt vált szentté, amelyek kicsiszolták őt arra a feladatra, amelyet életében betöltött.
Szent Kamill (1550-1614), a betegek, kórházak és betegápolók védőszentjével is lépésről lépésre nyomon követhető ez a folyamat. Nála sem volt ugrásszerű a szentté válás, hanem nagyon fáradságos utat járt végig, sok kihívás közepette és néha igencsak ellentmondásos helyzetekben kellett feltalálnia magát, megtalálnia a legjobb megoldást a megoldhatatlannak látszó ügyekben.
Ilyen volt a rendalapítása. Kezdetben, amikor még mint katona emberből lett ferences szerzetesjelölt, kórházi kezelésre szorult a gyógyíthatatlan lábsebe miatt, és a hosszú évek során lassanként érlelődtek lelkében az evangéliumi normák a betegápolásban, kemény falakba ütközött ezzel a gondolattal. A Katolikus Egyházban a reformációt követő időszakban csak nagyon nehezen lehetett kiharcolni a rendalapítás kiváltságát. Kamill szokva volt a harchoz, kapitány apja maga tanította fiát a fegyverforgatásra. Ezt az életformát viszont ő átalakította a betegek és szenvedők érdekében a tisztességes ápolás Krisztusi munkamódszerévé. Irgalmasságot akart, nem áldozatot, ahogy Mestere, Jézus Krisztus tanította (Mt 9, 13). Ki tudná megmondani hány órát töltöttek négyszemközti beszélgetésben az Úr Jézussal…? Amikor első kísérlete a rendalapításra kudarcba fulladt, mert világiként nem ápolhatott evangéliumi szellemben Róma kórházában (Szent Jakab kórház), megértette az „idők jeleit” és már érett fejjel, krisztusi korban adta magát a papi szolgálatra. 1584 május 26-án szentelték pappá. Ezután már gondolkodhatott a rendalapításon. Kezdetben csak „kegyes és jóravaló emberek társaságát” akarta létrehozni, világiakból, most, immár az egyház hivatalos papjaként tovább gondolhatta belső vágyát, amit a Szentlélek ihletett.
Nagyboldogasszony előestéje volt éppen, augusztus 14, amikor ezen töprengett, szeretett Jézusa meglepetésszerűen meglátogatta. Szent Kamill bármerre ment, mindig magával vitte keresztjét, akit egyszerűen Keresztrefeszítettnek nevezett és a Madonnácskáját. Most szeretett Keresztrefeszítettje szólította meg. Leemelte karjait a keresztről és barátjához, a töprengő útkeresőhöz szólt: „Mitől félsz kicsinyhitű, folytasd a munkát, amit elkezdtél, Én veled leszek és megsegítelek, mert ez az én művem, nem a tied!” Azt hiszem, a jövendő szentnek elállhatott a lélegzete a meglepetettségtől. Akinek volt hasonló találkozása életében, az nem csodálkozik, ha ilyenkor kihull az ember kezéből minden és megáll az idő. A jelenet mégy egyszer megismétlődött álmában. Szent Kamillt soha nem lehetett többé eltéríteni szándékától, a rendalapítástól, noha komoly döntés elé állította maga Néri Szent Fülöp is, a lelki vezetője. Szíve szerinti szerzetesrendet alapított, a „Betegek Szolgáinak Rendjét”, mert ekkorra már teljesen megérett benne a betegek és szenvedők iránti irgalmasság gyakorlása az Úr Jézus lelkülete szerint.
Két nagy felismerése volt életben, az első, 25 éves korában, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, amikor felismerte helyét Isten közegében és válaszként teljesen Istennek adta magát, a második már papként, Krisztusi korban, az Úr Jézus látogatásakor, Nagyboldogasszony előestéjén. Mindkettő Szűzanya ünnephez kötődött. Ezután fekteti le a betegápolás evangéliumi normáit úgy az Egyház, mint a civil társadalom számára, amelyben az édesanyai szív szeretetével való betegápolásnak kiváltságos szerep jut. Az Úr Jézustól kapott bátorítása pedig, erőforrás lehet mindeninek, aki nehéz döntés előtt áll.
Balogh Zalán
2012 július első napjaiban megrendülten fogadtam a hírt kedves barátaimtól, hogy a 26 éves fiúk, Zalán, június 28-án, Svájcból hazafelé jövet, nyomtalanul eltűnt.
Barátaim, Balogh Béla és felesége Emese Kolozsváron voltak református lelkipásztori tisztségben hosszú éveken át. A kórházlelkészség kapcsán ismerkedtünk meg és kapcsolatunk így vált barátsággá. A házaspár hét saját gyermeket mondhat boldog szüleinek, Zalán fiúk volt a harmadik. Mindig csodáltam frissességüket, segítőkészségüket. Egyik alkalommal nem tudtam jegyet váltani Düsseldorfba, sem vonat, sem repülőre. A nemzetközi, interkulturális pasztorációs konferenciára szerettem volna elmenni, de úgy nézett ki, hogy lemaradok emiatt. Emese amikor megtudta, azonnal felkínálta repülőjegyét, mondván, hogy nekem kell ott jelen lennem, mert én lelkiápolok beteget a kórházban, ő „csak” besegít a férjének. Kedvessége, önzetlensége megdöbbentett. Természetesen nem fogadtam fel az ajánlatot, de erőt adott, hogy tovább harcoljak az utazásom sikeréért. Végül Düsseldorfba érve, örömmel láttam, hogy őket egy evangélikus missziós nővér vette pártfogásába és saját vendégszobáját adta rendelkezésükre, „csupán szimpátiából”. Megérdemelték. Egy másik dolog, amiért nagyon felnéztem rájuk, gyermekeikkel való rendkívüli kapcsolatuk volt. Mindenki játszott valamilyen hangszeren a családban. Sőt, a református papi családok szokása szerint svájci, vagy más nyugat-európai országból „gyermeket” cseréltek vakációra református lelkészi családokkal, akik szintén zenéltek, így a „családi zenekar” átlépte az ország határait és a bepottyanó vendégek ámulatára lakásukban megelevenedett, ha kellett éppen a barokk korszak minden csínja bínja a zene húrjain.
Most viszont lesújtott a hír. Valahogyan balszerencsét sejtettem, sajnos, nem valótlanul. Minden hivatalos szervet megmozgattak, ahol tudtam, segítettem, de hiába. Zalán többet nem került elő és szomorú, hogy senki „nem látta utoljára…” A külföld ködbe burkolta és mélyen hallgat róla. Az egyszerű ember ilyenkor tehetetlen, marad az éltető remény.
A Balogh család nevében tisztelettel kérek mindenkit, imádkozzon Zalánért és adja tovább a hírt barátainak, hátha valakinek lenne lehetősége tenni érte valamit. Minden jó szándékot hálásan köszönünk!
Magyar Állampolgárságom :
* 2012 augusztus 16 óta hivatalosan Magyar Állampolgár is vagyok. Köszönöm Anya-ország, Magyarország, hogy visszafogadott Mária Országa, a Regnum Marianum testébe. Ezzel a gesztussal nemcsak engem, hanem családunkat, különösen boldogemlékű Édesapámat is megtisztelték, aki sajnos nem érhette meg életében ezt a várva várt, felemelő napot. Amikor a csíksomlyói Szent Péter plébánián Édesapám adatait kértem, kiderült, hogy csak a halálát tudják igazolni, születési adatait az anyakönyvvel együtt a hatóságok már rég eltüntették, nem létezőnek nyilvánítva ezzel elődeinket.
***************************************************************************
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A/27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / email: mariabako@hr.astral.ro , honlap: kamill.romkat.ro