A csíkszeredai
Üzenete
XVII. évf. . 178. szám, 2013 június
Az „Istenfizesse” gyógyít!
Sok évvel ezelőtt, amikor egészségi állapotom olyan mélypontra ért, hogy orvosi szempontból teljesen reménytelen lett minden fáradozás annak helyreállítására, életem iránya érdekes fordulatot vett. Egy hónapi kórházi kezelés után kimondták az „ítéletet” rám, miszerint a teljes lebénulás határán állok, ami bármikor bekövetkezhet. Kezelőorvosom ellátott hasznos tanácsokkal a hétköznapok számára, és a lelkemre kötötte, hogy öt kilónál nagyobb terhet ne cipeljek, mert esetleg nem érek az út végére, menet közben lebénulok. Kétségbeejtő volt számomra ez a kijózanítás, az addig megcsillanó reménysugár immár délibábnak tűnt, magam is tisztában voltam vele, hogy orvosom igazat beszél és csupán fel akar készíteni, hogy amikor bekövetkezik a prognózis, ne érjen sorscsapásként. Már hosszú ideje nem tudtam nagyobbat lépni a saját cipőméretemnél, és magamat is tesztelhettem az orvosi viziteken, mert fél lábon nem tudtam egyensúlyban maradni. Egy alkalommal pedig, amikor kedveskedni akartam gyógyítóimnak a kórházban és kávét főztem nekik, amíg az orvosi szobához értem vele, teljesen kilocsogtattam. Ekkor hallottam meg első ízben a rólam alkotott végzetes diagnózist, mert éppen erről tárgyaltak. „Ítéletem” tudatában, amikor kiengedtek a kórházból, elmentem a vasárnapi szentmisére. A szentmise végén a kántor elkezdte a „Jézus Szíve, szeretlek én” kezdetű éneket. Ott álltam az orgona mellett. Amikor felhangzott a jól ismert és szeretett ének, keserves zokogásban törtem ki. Mélységesen megérintett a mondanivalója, a szívemig hatolt és megrendült könyörgéssé vált számomra. Mintha megszakadt volna fölöttem az ég, és megállt volna az élet, úgy éreztem. Ki kellett sírnom magam. Le kellett tennem a felgyűlt tehetetlenséget lelkemből, vagy legalább az egekig kiáltsam fájdalmamat. Akkor nem is tudtam mindezekbe belegondolni, egyszerűen történtek a dolgok. Eltartott még egy ideig ez az élet-halál közötti vergődés, a kilátástalanság pedig nyomasztó volt. Azt hiszem a kimerültség vett erőt rajtam amikor megadtam magam a gondolatnak: mi lesz velem ha lebénulok, ki fog segíteni rajtam? Magam előtt láttam az éhenhalás, az elevenen felbomlás minden kínját, nem volt erőm tartani magam, belefáradtam a túlélésért való küzdelembe.
Ekkor egy rendkívüli álom rázott fel kétségbeesésemből. Nagyon csodálkoztam, hogy kishitűségemre a Jó Isten nem korholással válaszolt, hanem a legfinomabb isteni tapintattal és szeretettel, ugyanakkor megcsillantotta számomra a remény sugarát. Álmom, egy narancssárga fényben úszó alagúton vezetett keresztül, ahol emberi korszakok voltak besűrűsödve. Amint haladtam befelé, fokozatosan veszítettem el a súlyomat, nem a lábamon mentem, hanem mint az úrhajósok a légüres térben, lebegve haladtam előre. Mikor elértem az alagút végére, ahol még mások is voltak, egy idős, ősz hajú Istennek élő férfi elhozta az Oltáriszentséget és felmutatta nekünk, mondván: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az isteni Bárány…”, majd kis idő után visszament oda, ahonnan kijött. Én, mint aki csak ezért ment, hogy tudomásul vegye az „üzenetet”, megfordultam és ugyanazon az úton visszajöttem. Most viszont ahogy közeledtem a földi légkörhöz, a súlyomat is kezdtem érezni és végül át kellett buknom a „megszületés” kényszerén. Annak éreztem, történnie kellett, hatalma volt fölöttem. Miután felocsúdtam ebből az élményből, életben éreztem magam, és átvizsgáltam a történteket, immár az életet adó remény szemszögéből, végtelen hálaérzés töltött el. Nem győztem csodálkozni, hogy a Jó Isten éppen ennyire szeret, és ott szólt bele az életembe, ahol én a leggyengébbnek mutatkoztam, a reményvesztettségben, ami már a hitetlenség határát súrolta. Mindezért pedig nem igazságot, hanem irgalmat szolgáltatott. Elkezdtem egyezkedni Vele. Azt mondtam Neki: „Nem lesz jó ez így Uram, hogy én öt kilónál nagyobb terhet nem cipelhetek, valamit találj ki…” És Ő erre a kérésemre is odafigyelt. A Szentlélek erejével eszembe juttatott egy lehetőséget: segítsem cipelni az idős emberek csomagját az utcán,, és én elkezdtem ezt gyakorolni. Lelkem azt súgta: hálájuk és imájuk fog engem meggyógyítani…, és megtapasztaltam ahogy az „Istenfizesse” gyógyít…
A „szív” éve
2012-13-ban a júliustól júliusig tartó időszak a Szent Kamill halálának négyszázadik évfordulójára meghirdetett jubileumi év második felkészítő éve volt. Kamilliánus Családunk ebben az időszakban a „szív” misztériumára figyelt. A „szív” Szent Kamill életében és lelkiségében a második alap-pillér a Keresztrefeszített Krisztus után a betegápolásban. Édesanyai szívvel ápolt ő minden beteget és úgy, ahogyan az édesanya ápolja egyetlen beteg gyermekét.
Szent Kamill felismerte a „szív” gazdagságát, maga is azonosult vele betegápolói hivatásában. Édesanyját korán elvesztette, viszont a szíve melegét minden bizonnyal őrizte, ha felnőtt korában annak tapasztalatára építkezett, nem kevesebbel, mint a Betegek Szolgáinak Szerzetesrendjével. Édesanyja szép emléke az egek felé fordíthatta tekintetét, ahol felfedezte az Égi Édesanyát. A földi és az égi Édesanyák szívét ötvözte a saját szívében és a Keresztrefeszített Jézus átszúrt szívével együtt vállalta fel azokat az emberi sorsokat, amelyek ma sem a legegyszerűbb feladatot jelentik. Bebizonyította, hogy a „szív” a betegápoló „iránytűje”.
A Keresztrefeszített Krisztus és az édesanyai szív lelkisége, a harmadik alap-pillér, az „irgalmas szamaritánus” munkamódszerében teljesedik ki a mindennapi gyakorlatban. Szent Kamill irgalmas szamaritánusként állt meg a beteg, szenvedő, elhagyott, megalázott ember mellett, ahogy azt az Úr Jézus bemutatta nemcsak példabeszédében, hanem életével is. Tudjuk, hogy ebben a példabeszédben az Úr Jézus önmagáról beszél, úgy is mint aki eljön, gondozásába veszi a szegény félholtra verten az út szélén otthagyott embert, és úgy is, mint aki irgalomra vár a szenvedő személyében. Szent Kamill mindkettőt megvalósította: ő minden betegében magát Jézus Krisztust ápolta és minden betegéhez magát Jézus Krisztust vitte saját személye által. Ezzel megalapította a „Szeretet új iskoláját”, mintegy szentségi rangra emelve a betegápolást.
Híreink :
* Június 17-től, a Fény Királynője ünnepétől (2005), a Mária Rádió betegek számára készített „Jöjjetek hozzám” című interaktív műsorszerkesztését a csíksomlyói regionális stúdióból sugározzuk, a csíksomlyói Szűzanya szentélye mellől, a „Szűzanya lábától”.
* Június 14-én 40 éves érettségi találkozónk volt a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban. Az ünnepet a Szűzanya szentélyében kezdtük szentmisével, majd koszorzással folytattuk a kopjafánál a Gimnázium udvarán, és osztályfőnöki óránk volt. Boldogemlékű osztályfőnökünket, Miklós Józsefet (+2003) egyik osztálytársnőnk helyettesítette. Ezután ünnepi ebéd következett.
* Június 9-én a „Lux Aurumque” kamarakórus a Nagykórházban tartotta évadzáró koncertjét.
* Vakációzó gyermekeinknek jó pihenést, szép nyaralást kívánunk!
***************************************************************************
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)