A csíkszeredai
Üzenete
XIX. évfolyam, 201. lapszám, 2015- június SZENT KAMILL HÁLAÉV 2014-2015
Bakó Kálmán nagyapám első világháborús emlékeiből
Előző lapszámunkban tudósítottunk apai nagyapám (mert az anyai nagyapának is hasonló sors jutott), hadirokkantsága rövid történetéről, most néhány, a legtöbbet mesélt jelenetről adnánk hírt:
A Lembergi grófkisasszony. 1915 egy szép őszi délutánján Lembergnél várakoztak egy domboldalon, letelepedve a napsütésben. Hogy kitöltsék a várakozási időt, mint szokás az katonáéknál, kártyáztak. Nagyapám nagy kártyás volt, de szeretett játszani mindenféle társasjátékot késő öregkoráig. Egyszer honnan és honnan nem, megjelent egy szép, fiatal, csinos „grófkisasszony” a szolgálóival, és a tisztekkel beszélgetett. Valamelyik katona a játék hevében felvetette a provokáló kérdést: „Ki merné megcsókolni a kisasszonyt?” Nagyapám, akkor még igencsak fiatal, jó ízlésű és szép szál ember, gondolkodás nélkül jelentkezett. Gyorsan megszervezte az álcázást, társait felsorakoztatta maga mögé, kiugrott közülük, „elkapta a kisasszony derekát”, cuppant is a csók az arcán, aztán nyílsebesen visszaugrott a katonák közé, és eltűnt szem elől. Mire a grófkisasszony hátra tudott fordulni, már senkit se láthatott, csak nevető katonákat. Aki csak láthatta a gyors jelenetet, mindenki fogta a hasát a nevetéstől. A grófkisasszony és kísérete elmentek. A katonák még jóformán ki sem fújták magukat, a díszes női csapat visszajött, nagy kosarakban almát hoztak a fiúknak. Előállt a szép kisasszony és hangosan szólította a huncut katonát: „Hol van az a csókos betyár, álljon elé!” Nagyapám megszeppent, nem tudta, mi vár rá, de elé kellett állni. Kiderült, hogy neki külön almát hozott a kisasszony, válogatott, nagy almákat egy kötényre valót, amit személyesen adott át. Nagyapám még öreg korában is szemérmes mosollyal mesélte el ezt a történetet. Titkát megőrizte…
A Krasznajarszk-i lágerben. Mindig megborzadva hallgattam, amikor a Krasznajarszk-i lágerben zajlott életkörülményekről beszélt. A legmegrendítőbb borzalmak egyike volt a téli hőmérséklet, amikor estétől reggelre a „barakkban”, ahol a foglyok éltek, a „cseberben a víz, fenékig fagyott”. Sokan megfagytak álmukban… A másik borzalom, amit hallani is kínos volt, a táborban időnként elkövetett „tizedelés” volt: már este megmondták a foglyoknak, hogy nincs, mit adni nekik enni, ezért másnap reggel a kiállításukkor minden tízedik foglyot főbe lövik. Egy éjszakai vergődésben élet és halál között, a teljes katarzisban, estétől reggelre megőszült a két halántékán. Ezt mindig meg is mutatta… Mindig nagy csodálattal töltött el a leleményes fiatalember, nekem immár Nagyapó ötlete a fogolytáborban, ahol a német csoportban munkát vállalt: megtanult fésűt és kefét készíteni, dolgozott. Így már lett egy kis keresete, nem éhezett legalább. Még őrzöm az általa készített ruhakefét, és meglepő lehet, de használható állapotban van.
Bakó Kálmán, Ágostoné, Csíkcsomortán szülötte, akire mély tisztelettel gondolok nemes gesztusáért, mert ott, ahol éhen haltak a foglyok, a krasznajarszki fogolytáborban, ő minden hétfőn megvendégelte öt fogolytársát, mindig másik ötöt, így tisztességes ebédhez juttatva őket szerre.
Érdekes összecsengése az életnek, a sorsnak, későbbi felesége, nagyanyám nagybátyja, a boldogemlékű Csiszer Elek ferences főatya ugyanezt a szeretet-gesztust tette: saját vagyonából (akkor nem volt segély!), minden hétfőn, kenyeret süttetett a szegényeknek. Élvezettel hallgattam azt a történetet, amikor egyik fogolytársát cukrászsütemény-evés versenyre hívta ki. Ezt a humort, amivel kigondolta megtette és előadta, mindig ugyanazzal a derűvel, nem tudtam eléggé csodálni. Elmesélte a történet körülményeit, ahogy az fiatal fiúknál előfordul, nemcsak fizikai erejüket mérik össze, hanem az evési képességüket is. Fogadtak. Fogolytársa megfogadta, hogy ugyanannyi, és ugyanolyan süteményt eszik meg, mint nagyapám. Előadása során nem lőtte le a poént, fokozatosan mondta el a helyzet alakulását, a sütemények kiválasztását. Huncutsággal mesélte, hogy először azokat választotta, amelyekről tudta, hogy a társa nem szereti, majd azokat, amelyeket ő szeretett. Huszonnyolcig jutottak el így. Amikor nagyapám bejelentette, hogy megáll ennél a számnál, társa mondott egy kacskaringósat, majd kirohant a legközelebbi kerítésig, ahol mindet kipakolta magából. Nagyapám mindig kaján mosollyal zárta ezt a történetet, amiben viszont benne volt az a pironkodás, amit az az ember érez, aki tudja, hogy az ember ilyesmit csak egyszer követ el az életben…
(A csíkszeredai György Ferenc jelezte, édesapja nagyapám tisztje volt, és őrzik az ajándék kefét 1918-ból.)
Emilkénk
Megilletődve álltam a Venczel József szakközépiskola iskola udvarán a fák alatt a ballagási ünnepségen. Az eső éppen elállt, mintha csak engedte volna a napot is csodálkozni egy kicsit, hiszen a kis „csoda” felnőtt és lassan férfivé érett, termetben, bölcsességben.
Lepergett előttem húsz év, hiszen már fogantatása előtt valahol ott honolt a szívem mélyén, és nem tudtam, kinek legyek hálásabb, ezért mindkettőjüknek köszönetet mondtam, a teremtő Istennek és az édesanyjának, természetesen valahol neki is, mert Istentől hozott tiszta szép lelkét megőrizte végig.
Még hallom a várakozó tömeg zsibongását, amint mindenki ugyanolyan ünnepélyesen várakozik, mint én, ugyanúgy örül csemetéjének, rokonának, keresztgyermekének, mint én. Azon is elméláztam, én nem vagyok sem rokon, se keresztszülő, se más közeli, mégis itt valami egészen sajátos magasztosság vonul végig, amit nem tudnék megmagyarázni, egyszerűen csak hálás tudok lenni mindazért, ami van. Ha valakivel ilyen lelki közelség derül ki, azt szoktam mondani: együtt voltunk a teremtés kezdetén…, és itt most ez még kézzelfoghatóan is így van: gondolni valakire még fogantatása előtt, akire csak Istenfélelemmel gondol a leendő édesanyja is, bátorítani őt, bizalomra, jövőre, életre terelni benne a tapintatos félelmet, majd együtt Istenre bízni a folytatást…
Aki követte Üzenetünket, vagy végigolvassa a lap alján megadott link tartalmát, sok kedves híradást talál kedvelt „fiacskánkról”, ahogyan az édesanyja nevezi, mert mi mind, VKCs, magunkénak érezzük. Most összesűrűsödött az élet, csak a sok ezüst és aranyérem, kupa tanúsítja: megérte.
Háromszor hangzott el a neve az iskola díjazottjai között, kétszer a sportban elért nemzetközi eredményeiért és benne van az osztály három elő tanulója sorában. Nem mindennapi teljesítmény.
Istennek hála mindenért, és én meghajtom magam, köszönettel, tisztelettel, amiért ott lehettem akkor, a „teremtés kezdetén”, húsz évvel ez előtt…
Híreink:
* Május 18: a Márton Áron Líceumban, az egykori tantermemben beszélgettünk a betegségek okairól,
* Június 1: kamilliánus találkozó Csibi Mártánál, aki fejedelmi asztalt terített számunkra,
* Június 17: tíz éve fedte fel nevét a szőkefalvi Szűzanya: „itt, ezen a helyen a Fény Királynője…”
* Június 20-21 lelkigyakorlat a Hargitafűrdőn elengedés témában, a megbocsátás és irgalom útján,
* A csomortáni ministránsok lelkigyakorlata július 15-19 - szerdától szombat estig - a szokott helyen.
A Szent Kamill hálaévben és a csíksomlyói Szép Szűz Mária jubilemi évben– a Szűzanya hálaénekével adjunk hálát a Mindenható Istennek, amiért megajándékozott a Betegek Gyógyítójával és a Szeretet Óriásával, a betegek, kórházak és betegápolók védőszentjével, Lelliszi Szent Kamillal. Maradjunk imában továbbra is a minden déli Úrangyalában, első szombatokon Mária szentélyeinkben és minden hónap 14-, és 25-én.
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)
<< 2015. július-augusztusi ÜZENET