A csíkszeredai
Üzenete
XX. évfolyam, 214. lapszám - 2016 szeptember - az Isteni Irgalmasság Szentéve
Huszonöt év szolgálat Betániában, a Jóság Hajlékában
Idén fontos dátumhoz érkeztünk, lelkigyakorlatos szolgálatunk huszonötödik évfordulójához. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy magánkezdeményezés huszonöt év önkéntességgel elérjen idáig. Erre a szolgálatra csak úgy lehet tekinteni, ha egyszer az ember felnéz az égre, és onnan néz le rá, különben érthetetlen maradna, annyira az onnan jövő kegyelem műve volt minden.
1991-et írtunk. Első évet végeztem a civil teológián (Budapesten és itthon), nyárra már se pénzem, se szabadságom nem maradt, a tanulás mindkettőt felemésztette. Egyik csobotfalvi ifjúsági hittanórán felkínáltam a plébánosnak, ha lelkigyakorlatot szeretne szervezni vakációban a gyerekeknek, szívesen segítek. Akkoriban, a rendszerváltás után nagy volt a lelkesedés mindenkiben, érezhető az emberek önzetlen odaadása, ki voltak éhezve a szépre, jóra, magasztosra. Családokat evangelizáltunk a gyerekek, fiatalok által, felragyogott egy új kezdés a hit és vallás területén.
Induló mozgalmunk, mert megmozgatta a csíksomlyói és csomortáni híveket a „Betánia: a Jóság Hajléka” nevet kapta. A Szentírásból a Jn 11 fejezet lett az alapja. Itt szerepel az a három evangéliumi személy, akik köré fel lehetett építeni azt a mozgalmas lelkigyakorlatot, ahol magára találhatott mindenki, Márta, Mária és Lázár helyzetében, egyenként és egyaránt a testvérhármas együttesében. Lázas buzgalommal vetettem bele magamat a munkába. Végigfésültem az evangéliumokat és a keresztény leveleket, kiírtam a tanító-nevelő jellegű verseket. Névjegykártyát készítettem a fenti megnevezéssel, amelyre egy-egy ilyen idézet került, alája pedig a résztvevő neve. A keresztény emberi méltóság tudatosítása volt az az alapvető szempont, amelyre a lelkigyakorlat felépült. A névjegykártya kereteket a nemrég elhunyt Csomortáni Terike néni adományozta, ezeket használjuk mind a mai napig.
Első alkalommal a Marosfői mártírhalált halt Ébner Jenő lazarista atya házába mentünk 75, V-VIII osztályos gyerekkel. Segítőink a középiskolások és önkéntes fiatalok voltak. Ébner atya apró kereszteket készített drótból, papírból, amit osztogatott mindenfelé jártában-keltében. Én is kaptam belőle egy somlyói búcsún, ezért mindmáig megőriztem a háza ablakában talált betlehemi csillagot, amit egy mustáros üveg fedeléből faragott, és amit a gyerekek feltűztek nekem a névjegykártyám mellé. Az V-VIII-ok (Isten munkatársai) után a kicsik (méhecskék), az I-IV-esek következtek. Velük felüdülés volt lenni.
Ébner atya háza után szinte körbejártuk a Hargita különböző helyeit, mint Piricske, Homoród, Csomortán, Zsögöd, stb. így a Szent Gellért házat is mi nyitottuk meg 100 V-VIII-as gyerekkel 1992-ben. A gyerekek lelkigyakorlatát lassan a fiataloké, csibészeké, mozgássérülteké és világi kamilliánusoké követte. Előfordult, hogy egy nyáron öt lelkigyakorlatot vezettünk le, mind Betániában, a Jóság Hajlékában, különböző témakörökben és helyeken. A lelkigyakorlatok általában csütörtöktől vasárnapig tartottak, de volt egy hetes is a mozgássérültek és kamilliánusokkal. Ennek témája a „Nyolc boldogság” volt.
A résztvevők életkora négy hónapostól 72 évesig terjedt. Ez a Kamilliánus Családból adódott. Minden lelkigyakorlat elengedhetetlen gyakorlata a rózsafüzér végzése volt, amikor minden résztvevő hangját hallhattuk, ugyanis mindenki mondott egy üdvözlégyet a titokig, itt ha kellett segítettem, utána közösen végeztük tovább az imát. Volt úgy, hogy két és fél órán át imádkoztunk a tábortűz mellett, az ölemben tartott kislány (ma édesanya) elaludt időközben, aki így imádkozott: „Üdvözslégy Mália”… A másik fontosság a jócselekedet tevés volt és a konkolyégetés. Ez a tábortűzbe bedobott „bűnlistából” állt, mert lelkigyakorlatról mindig csak a „tiszta búzát” hoztuk haza, „a megbocsátás kötelesség alapján”. Az őrzőangyalosdi mindvégig hűséges kísérőnk és segítőnk volt a „szentek” közösségében.
Tizenöt év (1998) után 2013-ban újrakezdődött a gyerekek lelkigyakorlata, most immár Csíkcsomortánban, a ministránsokkal. Időközben (1998 után) viszont tovább folytatódott a különböző felnőtt csoportokkal különféle helyeken, így pl. egy Fatimai autóbuszos zarándoklaton.
Idén, a huszonötödik évfordulóra, a negyvenkettedik lelkigyakorlatra bevallom, meghatódva, és hálás lelkülettel készültem. Néha el voltam szédülve a második generáció találkozásánál, amikor édesanyát és gyermekét találtam egy helyen, láttam a gyermek szemében az édesanyja hajdani szemét csillogni, mosolyában mosolyogni, imájában imádkozni. Meglepő és felemelő érzés volt mindez, úgy tűnt mintha valahogyan megállt volna az idő, vagy kettőződött volna, látván hogy a gyerekek ugyanolyan elevenek, mint huszonöt évvel ez előtt, ugyanúgy kihívások elé állítanak, mint akkor állítottak, és mintha két évben nem fordulhatna elő ugyanaz a kihívás, mert mindig új meglepetéssel képesek szolgálni: idén nyomtalanul eltüntették a díszebédre fenntartott édességet mind egy szálig…
Újra Bolzano/Bozenben
Maria Fischnaller Pircher (Mammi) a Dél Tiroli „vakok apostola” halála óta két év telt el. Akkoriban azt éreztem, lezárult az egyik legszebb fejezet az életemből, ami többet nem folytatódik. Hála Istennek nem így történt. Testvére, Nikolaus idén felkeresett levélben és közölte, hogy szeretné folytatni azt a kapcsolatot, ami előtte volt. Nagy boldogság töltött el, hiszen szerettem én nemcsak Mammit, de az egész „nagy” családját, akik a világ különböző részein lelki egységben összetartoznak.
Számos jó programjaik közül az augusztus végi, szeptember eleibe tudtam belekapcsolódni, amikor apostolkodásuk hatvanadik évfordulóját ünnepelték (erről majd az októberi számban írunk). Látogatásomra szolgálatként készültem. Olyan sokat kaptam már tőlük mostanáig, hogy éreztem, most szeretnék valamit tenni, hálából. Vendégszeretetüket, nagylelkűségüket egyszerűen nem lehet utolérni. Most is ez volt: vártak az állomáson, várt a vacsora, noha késve érkeztem és várt egy gyönyörű kis lakrész, ahol elvesztődtem a csodálatban. Annyira jól éreztem magam, hogy elmondani nem tudom. Mindenre nyílott lehetőségem abból, amit elgondoltam itthon, sőt, felülmúlta minden elgondolásomat. Nikolaus megtervezte az ott tartózkodásomat, én csak ámulva beteljesítettem azt.
Első utam Luisa Vigl-el Felső Bolzanoba vezetett, ahol meglátogattuk az első VKCs első alapítóit, Anneliest és férjét Max Gostnert. Megtudtam, hogy mindössze 11 hónapos házasok voltak, amikor Max súlyos beteg lett, azóta Annelies ápolja. Luisa is az első öt alapító egyike, Mammival. Egy csodálatos fukszia kiállítást is megnéztünk, amit egy ottani házaspár gondoz a saját házuk táján.
Második utunkon Olga Menghinnel, valamint a régen csodált házaspárral Franz, aki tolókocsis és felesége Elfi, aki vak, Lüsenbe mentünk, a Mammi sírjához. Franz vezette az autót, bámulatosan. A Mammi sírjára virágot vittem, valamint az általa alapított intézet kertjében felállított emlékművéhez is.
A harmadik utam újból Luisaval történt a szépséges Dolomitokba, a San Leonardo remete helyére, valamint a közelében lévő zarándokhelyre, fent a magas hegyek birodalmában, a szervitáknál.
Utazásom középpontja Lichtenburg volt, az egyházmegyei tanulmányi ház, ahol Mammi meghalt és ahol most az apostolkodás hatvanadik évfordulóját ünnepeltük. Meghatottság töltött el.
Sokat voltam együtt a vakokkal, sétáltunk, beszélgettünk, imádkoztunk, dolgoztunk együtt. Végtelenül hálás vagyok mindenért, mert újra lehetőségem nyílt elmélyíteni a régi kapcsolatokat.
Iskolába induló gyermekeinket, unokáinkat kísérjük el imáinkkal, szeretetünkkel, türelmünkkel!
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)
2016. július-augusztusi ÜZENET >>