A csíkszeredai
Üzenete
XXII évfolyam, 234 lapszám – 2018 június - Mátyás király év: megválasztásának 560 évfordulója
Negyvenöt éves érettségi találkozó Csíkszeredában
Június elsején, pénteken, gyermeknap, Isten kegyelméből negyvenöt éves érettségi találkozóra gyűltünk össze. Az ünneplők a csíkszeredai, ma Márton Áron Főgimnázium 1973-ban végzett növendékei voltunk. Az első évfolyam lehettünk, amikor öt színmagyar osztály végzett. Abban az évben épült fel városunkban a román középiskola és költözött az új épületbe.
Az ünnepséget a csíksomlyói kegytemplomban kezdtük délelőtt tíz órától, szentmisével. Évfolyamunk áldott saját lelkipásztorral, Ft. Csibi Lászlóval, így a szentmisén való részvételünk is a „nagy” családban történt. Megható volt mindnyájunk számára, hiszen a miséző pap is részese volt ennek a negyvenöt évnek, ami eltelt mindannyiunk felett. Együtt adhattunk hálát a Mindenható Istennek az életünkért, és együtt imádkozhattunk mindazokért, akik kiestek soraink közül és hazaköltöztek az égi hazába. A kegytemplom mindnyájunk otthona lett ez alkalommal is, hazajöttünk a Szűzanyánkhoz.
Szentmise után az öreg, háromszázötven éves, felújított Alma Materbe vezetett utunk, ahol megkoszorúztuk az elöltözettek kopjafáit, ki-ki a maga osztályából.
Sajnos, a mi osztályunkból (E), éppen az osztályfőnökünk, boldogemlékű Miklós József volt az első, aki tizenöt évvel ezelőtt balesetben hunyt el. Mindnyájan néma főhajtással fejeztük ki tiszteletünket emléke előtt, hiszen rendkívüli egyénisége alapvetően meghatározta életünk alakulását. Éveken át volt a pünkösdi búcsúk fáradhatatlan bemondója. A kommunista időkben nem lehetett hitről, vallásról beszélni az iskolákban. Ő sem beszélt, hanem magatartásával, jellemével kisugározta azt. Utolsó osztályfőnöki óránkon felfedte magát. Ezzel engedett el: „Aki a Bibliát még nem ismeri, ne mondja magát művelt embernek!”. Ezzel megkoronázta mindazt, amit addig kénytelen volt elrejteni előlünk. Hogy hány nyelven beszélt, azt csak ő tudná megmondani, nekünk nem árulta el. Minden esetre, az Úr Jézus, „kövess engem” szavait tizenkilenc nyelven idéztük fel a tíz éves találkozón. Én fedeztem fel az utolsót, csupán a hangsúlyról, mert nem tudok cigányul… Olyan légkört teremtett számunkra, hogy azok a tanárok, akik nem is tanítottak minket, tanítványaiknak neveztek bennünket. Ezt nevezem nevelésnek!
Iskolánk csodálatos dísztermében köszöntöttek bennünket a mai fiatalok, de sorainkból kikerült jeles személyiségek is, mint hajdani padtársam Gál Elvira (hosszú időn át a marosvásárhelyi magyar rádió csíkszeredai tudósítója), osztálytársunk Bodó Julianna, a csíkszeredai Sapientia Egyetem előadó-kutatója. Soha nem ismert tehetségként lepett meg bennünket osztálytársunk, László Csaba, elragadó szavalatával. Talán nem véletlen, hogy hajdani igazgatónk Eigel Ernő azt mondta osztályunkról: „A gimnázium történelmében még nem volt ilyen kimagasló humán osztály”. Megdolgoztunk érte.
A díszteremi ünneplés után az osztályfőnöki órára éppen abba az osztályterembe mentünk, ahol annak idején megkezdtük a gimnáziumi oktatást. Felidéztük a közös emlékeket, csínytevéseket, hiszen volt az is bőven, nagyokat nevettünk egy-egy eseményen és jóleső érzéssel nyugtázta mindenki, hogy nem felejtettük el a diákélet ízét negyvenöt év alatt sem. Osztályfőnökünk hiányában a még szolgálatot teljesítő Bodó Julianna vette át a vezetést. Névsor szerint számoltunk be a jelenről, hiszen a múltat nagyjából már tudtuk egymásról. Lecsengtek a harcok, kiderült, hogy ketten vannak szolgálatban a jelenlévők közül, a többség már nyugdíjba vonult és inkább az unokákról beszél, akinek van ilyen. Beszámolóinkra inkább az alázat, a türelem és a megélt élet bölcsessége volt jellemző. Volt, akivel nem találkoztunk soha a negyvenöt év alatt, most örültünk egymásnak. Vége-hossza sem volt a mesélésnek.
Délután folytatódott az ünnepség a Hargita Vendégváróban, a város egyik jeles helyiségében. Terített asztal várt, bőséges eledellel, itallal és hozzá élő zenével. Külön élmény volt számunkra az a zene, amin gyakorlatilag felnőttünk, mintha eltűnt volna az eltelt negyvenöt év egy délutánra, zenészeink visszavarázsolták számunkra a régi élményt és jókedvet. Nem is éreztük magunkat annyi idősnek, mint amennyi vagyunk. Ezt leginkább a tánc igazolta. Bizony, megültük magunkat ebben a jókedvben.
Iskolánk meglepetéssel szolgált az alkalomra. Elkészítette a végzős diákok tablóinak albumát 1903-2016 között. Boldogan kerestük meg magunkat benne. Sajnos, nem minden évfolyam jeleskedhetett tablóval ebben a történelmi időszakban, így a testvérbátyám sem, mert voltak évek, amikor nem lehetett elkészíteni azt. Az album kréta papíron készült, igényes kidolgozásban és hozzáférhető áron. Boldogan vásároltam egy albumot a Bátyámnak, akkor is, ha ő nincs benne, mivel ők sem készíthettek tablót, és madéfalvi „anyukámnak”, aki 1952-ben érettségizett, amikor én még nem is éltem.
Életünkkel írtunk történelmet, amiért végtelenül hálásak vagyunk mindnyájan a Mindenhatónak.
Elhunyt Kányádi Sándor
Az Álmos Király televízió híradásából tudtam meg, hogy elhunyt Kányádi Sándor a nagy székely költő. Nagysága, szép beszéde, jó humora ritka táplálék az „igaz, jó magyar emberek” számára. Jó volt vele együtt nőni fel a mi nemzedékünknek. Lelki és szellemi életünket a tisztesség, jóság felé irányította.
Felnőtt lelkigyakorlatos fiataljaink, Betániában, a Jóság Hajlékában személyesen is találkozhattak vele Hargitafűrdőn, mert mindnyájunk Sándor bácsija elfogadta meghívásunkat és egy délutánt tölthettünk együtt a Caritas nyaralójában a 90-es években. Irodalomról, verselésről beszélt, mesét mondott, ami által az erkölcsöt és emberséget domborította ki nekünk, hiteles példát mutatva életével, munkásságával. Mi, Betániások, hálásak vagyunk, amiért ismerhettük őt személyesen is, aki szívünkben marad amíg élünk, mert gazdagon ajándékozott meg önmagával.
A Hunyadiak földjén: Algyógy
Ezt a lapszámot nem otthon írom. Algyógyon vagyok, a Hunyadiak földjén, gyógykezelésen. Amíg szolgálatban voltam, a szabadságaimat is nagyjából feláldoztam lelkigyakorlatok tartására, most, hogy nyugdíjba küldtek, megengedtem magamnak ezt a kiváltságot. Algyógy, amint a neve is mutatja, tele van gyógyvízzel, gyógyító forrással. Fő utcája akkor is, ha románosítva (Feredeului), a mai napig őrzi régi nevét, a „feredő” kifejezést. Gyönyörű környezete a Nyugati Kárpátok kezdeténél van, Szászváros felett a hegyek között, Vajdahunyadtól kb. 41 km-re keleti irányban, Hunyad megyében.
Híreink:
* Június 8-án idén harmadízben került megrendezésre a Szakrális maraton, a Mária út (Via Mariae) lebonyolításában. A Mária út a magyarság legkeletibb szentélyét, a csíksomlyóit köti össze a legnyugatibbal, Máriazellel. Koordinátora Molnár Sándor, régi Betániás (1991), az egyik „fiam”. Idén is önkénteskedtem a rendezésben, a csíkcsomortáni „Kárpátok Őre” szobornál, az első támaszpontnál.
* Június 10.én városunk vendége volt Szabó Péter, a motivációs tréner. Előadást tartott az Erős Zsolt Arénában. Élni tanított: a megbocsátás önérdek, van Élet a Halál előtt és nem érdemes rossznak lenni.
* Isten kegyelméből idén is készülünk a ministránsok lelkigyakorlatára Betániában, a Jóság Hajlékában július 18-22 (szerda-szombat) között a csíkcsomortáni Vizes völgyben. Téma: a csíki gyógynövények.
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: kamillianus@gmail.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)