A csíkszeredai
Üzenete
XV. évf. 156. szám, 2011 augusztus
Nagymama kürtöskalácsa, nemzeti csemegénk
A Nagymama kürtöskalácsát azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni, ahogy a cukrászdát sem Csíkszeredában. Beszélnek ezek maguktól. Aki megkóstolja a finom házi ízeket, annak saját nagymamája juthat eszébe azokkal az eseményekkel együtt, amelyek nemzeti csemegénk házi készítésének velejárói. A kürtöskalács Nagymamája nem csak mítosz, hanem valóságos személy, családja körében.
2ooo augusztusában, még mielőtt elkezdhettem volna szolgálatomat a betegek pasztorációjában, elvittem édesanyámat a Szentimrei Büdösbe, reumás fájdalmai enyhítésére. Ekkor ismertem meg Nagymamát, a csatószegi Fazakas Ida nénit, férjével, Gergely bácsival együtt. A szomszédjukban találtunk kiadó szobát. Megtudtuk, hogy esténként imádkozni gyűlnek össze, ahova bennünket is szívesen láttak. Nagy élményt jelentettek ezen együtt, imádságban töltött esték. Felejthetetlen órák voltak. Az imádság meghitt légkörében kibontakozott a lelkünk, gyógyult a testünk és a jövő bíztató reményt ígért. A szentelt gyertya fénye bearanyozta arcunkat a megosztott szeretet légkörében, enyhítette a szívek fájdalmát, amit ki-ki csendben hordozott, átváltoztatva azt Krisztus evangéliumának jelévé és értelmévé. Természetesen a „kenyérszaporítás” nagymamai gesztusa zárta a családi együttlétet, ami kifejezésre juttatta mindenkiben a hála legfinomabb gesztusát ezért a tökéletes szeretetszolgálatért.
Az áhítatban kialakult, imádságból táplálkozó összefonódottság megmaradt évről-évre, mind a mai napig. Amíg bírták, maguk sütötték a kürtöskalácsot a csíksomlyói búcsún, vagy más rendezvényeken is. Ilyenkor rendszerint találkoztunk, felidéztük az emlékeket, örültünk a találkozásnak, erőt merítettünk a továbblépéshez a mindennapi élet kihívásaiban. Munkájukat azóta egyik fiúk vette át, aki továbbgondolta és kibővítette a szolgálatot, megtartva viszont a Nagymama hagyományait. A diós, vagy mákos tekercs, hogy csak a legfontosabbat említsem, megőrizte azt az ízet, formát és állagot, amit csak otthon, az ünnepi asztalnál tapasztalhattam, és amit magam is igyekszem megtartani.
Tavaly nyáron alkalmam volt megismerni a „titkot”, amiért olyan rendkívüli az a kürtöskalács, amit Nagymamáék sütnek. Imával kezdik a napot. Korán kelnek, hogy idejében elkészíthessék a nyaralók számára a finom csemegét, és amíg kel a tészta, előkészülnek a sütéshez, végig imádkoznak, és szent énekeket énekelnek. Erre ébredni viszont, nem mindennapi élmény. Lelkem ilyenkor Istenhez szállt, vagy Isten szállt a földre? Hagytam is magamat simogatni reggelente, belefeledkezve ebbe a csodálatos házi szertartásba, mert gyerekkorom emlékei elevenedtek meg általa, örökkévalósággá magasztosulva (Nagymama imája, a Reggeli felajánló imádság a Szentlélekhez, lett az egyik kedvencünk a betegekkel is Imakönyv, 91 oldal).
Nagy ajándék számomra, hogy hozzuk mindig hazamehetek, azzal együtt, akivel vagyok. A legutóbbi alkalommal, amikor megérkeztünk büdösi nyaralójukba, nem voltak otthon, éppen gödröztek. Éhesek voltunk. Tudtam, mindig van valami az asztalon, ha valamelyik „családtag” megjönne. Nem is gondolkoztunk sokat, nekiláttunk a vacsorának, ügyelve arra, hogy még nekik is maradjon. Húsleves volt, sok zöldséggel és túróspuliszka. Nem melegítettük meg, tökéletes volt úgy, ahogy találtuk. Nevetve, örömmel kanalaztunk, amikor megjöttek. Mikor megtudták, hogy szerénykedünk, addig bíztattak, amíg mindet eltüntettük az asztalról, természetesen a nap csemegéjével együtt. Közben elmeséltünk egymásnak mindent, ami utolsó találkozásunk óta történt.
(„Krisztus Világa”, 2011 augusztus, 9)
2011: a Szem éve – a kamilliánusok a jó halál atyjai
Enikő, a mennyország beszerzője
A születésre várakozunk kilenc hónapon át, az elmenésre készülünk egy egész élet folyamán. Elmenni tudni kell, a halált ki kell érdemelni. Amikor valaki meghal akit szerettünk, azt érezzük, hogy szegényebbek lettünk, ám a valóságban gazdagodtunk egy baráttal az örökkévalóságban.
Enikő és Pista ikertestvérekként születtek. Kiskorunkban sokat játszottunk együtt. Jól egyeztünk, szüleink is baráti viszonyban voltak egymással. Mindkét család minden történést úgy értékelt, mint a sajátját, valahogy kibővültek a családi keretek, belefért oda a másik család gondja-baja és öröme is. Nekem, aki először találkoztam ikertestvérekkel csoda számba ment látni egy kislányt és egy kisfiút, akik egyszerre születtek, a lány néhány perccel korábban. Titok volt számomra az ikertestvérség. Lehet, hogy én is szerettem volna magamnak egy velem egykorú testvért, ezért bennük találtam meg vágyamat. Amíg kicsik voltak, egyformán öltöztették őket, olyanok voltak, mint az angyalok, teljesen egyformák, különösen a bordó színű szövetruhájuk tetszett nekem.
Idén Enikő megbetegedett és a hír befutotta az ismeretségi köreinket. Hamar gyógyíthatatlannak diagnosztizálták, és ettől kezdve minden erőfeszítés dugába dőlt, lassan elindult a kegyetlen folyamat. Enikő nagyon bízott az orvostudományban és az orvosokban, hiszen a Megyei Nagykórház egyik jólelkű beszerzője volt. Talán arra gondolt, amilyen mértékkel mér mások felé, neki is olyanban lesz része. Nem így történt. A kemoterápia levette a lábáról. Szomorúan mondta el, hogy csak a kemoterápia után lett ilyen rosszul. Előtte megvoltak a tünetei, de ez az elviselhetetlen rossz állapot csak a kémiai terápiával alakult ki. Mégis bízott abban, hogy a második rend meggyógyítja. Erre már nem került sor, mert már az első teljesen leteperte.
Beszélgetéseink során elmondta bánatait. Soha nem volt panaszkodó fajta, de most kibuggyant belőle a megbocsáthatatlan sértések sorozata. Nem bírta feldolgozni. Minden erőmet összeszedtem, hogy megpróbáljam megérttetni vele a megbocsátás kegyelmét, ami kijár neki. Nehéz volt megértenie, de végül mégis sikerült. Keresztútján olyan mélypontra került, hogy megkértem, most ne fogadja azokat az embereket, akikkel újra átéli bántásait, most valahogy ki kell mászni ebből a helyzetből, nem visszaesni állandóan. Nem könnyű ezt megoldani akkor, amikor egy beteg érzi, hogy igazságtalanul járt el vele az élet. Emberből is vagyunk, emberi lények.
Vigasztalásképpen, hogy felvidámítsam, előszedtem gyerekkori élményeinket. Felragyogott a szeme, belekapcsolódott az emlékek gyönyörébe, megint ott voltunk együtt a napsütésben az udvaron a „sok babával”, ahogy fogalmazott. Nevettünk önfeledten, mintha az élet egy ilyen játék lenne és elfeledhetjük a fenyegető jelent. Ebben az önfeledt légkörben aztán könnyebb volt elengedni a nyomasztó emlékeket, személyeket, akik megtestesítették a keserves valóságot. Megáldottam a Szűzanya medjugorjei áldásával és megkértem, hogy csak Vele maradjon ezen túl, kézen fogva.
A vég eljött, Enikőt eltemettük, de megbékélve ment el, hátrahagyva ránk gyönyörű mosolyát, amit immár kislánya arcán láthatunk, aki, amikor sír is, mennyei mosoly tündöklik a szemeiben.
***************************************************************************
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A/27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / email: mariabako@hr.astral.ro Az összes előző lapszám megtekintése: http://www.hhrf.org/gyrke/uzenet