A csíkszeredai
Üzenete
XV. évf. 159. szám, 2011 november
Egy baráttal kevesebb a földön és eggyel több a mennyországban
November hónapját Egyházunkban elhunyt szeretteinknek ajánljuk, rájuk gondolunk, értük imádkozunk. Mindenszentek napján minden olyan „szentünket” is megünnepeljük, akik nem kaptak külön helyet a naptárban (13-án a magyar szenteket és boldogokat). Szép szokásunk ilyenkor ünneplőbe öltözve kimenni a temetőbe, és a feldíszített sírok mellett elidőzni, gyertyát gyújtani, imádkozni, felkeresni rokonaink, ismerőseink, tanáraink, barátaink sírját és elbeszélgetni a többi család hozzátartozóival, felidézni a közös, szép emlékeket, szentmisén venni részt. Szíveinkben elevenen élnek példaképeink és a szeretet, ami összekötött velük életükben, nem múlt el, továbbra is élő. Ez az időszak az én életemben számonkérés is ugyanakkor, mivel kialakult egy „második baráti kör” azokból, akik elhagyták a földi életet és az örökhazába költöztek.
Az első nagy „veszteség” kisiskolás koromban ért. Ötödikes voltam, amikor iskolát kellett váltanom és az új környezet kihívást jelentett számomra, mert távol volt otthonomtól és a régi osztálytárasaimon kívül gyakorlatilag senkit sem ismertem. Ekkor tűnt fel a sokaságból egy kedves lány, Brigitta, aki utolsó éves volt abban az iskolában. Olyannak éreztem őt, mint egy őrzőangyalt, aki ott termett, ahol kellett, és amikor kellett. Kedvessége, szelídsége feledtette velem a vélt, vagy valós félelmeket, erőt és reményt adott arra, hogy én is leszek nagyobb diák, ami van, az éppen az élet megfelelő fokozata. Csodálkoztam magam is, hogy ilyen „kiváltságban” lehetett részem, jó volt egy nagyobb diáklány védőszárnyai alatt növögetnem egy éven keresztül, amit ráadásul egy hosszú lejáratú betegség szakított meg nálam. Brigitta egy év után más iskolába ment, más városba, betegápolást tanulni. Egyszer villámcsapásként jött a hír, hogy meghalt. Tragikusan. Nem hittem el, ellenálltam a hírnek. Valami olyan mély csapást éreztem rám nehezedni, amit nem bírtam feldolgozni: hogyan történhetett vele ilyen? Annyira szeretetreméltó volt… Temetése mély nyomot hagyott bennem, válasz nélkül. Én, aki hozzá voltam szokva a halál gondolatához, hiszen „sokszor megjártam magam odaát”, mégis tanácstalanul maradtam a nagyon szeretett lény eltávozásakor. Egyvalami viszont nem változott meg: az a szeretet, amely összekötött vele. Az érintetlenül maradt továbbra is, eredeti szépségében, kedvességében, szelídségében. A könyörtelen valóság és a csodálatos lelki hagyaték egymás mellé került. Nehéz volt elgondolni, hogy többé nem találkozunk, nem kérhetek tanácsot tőle, nem vihetek egy szál virágot neki szeretetem és ragaszkodásom kifejezéseképpen… Üresen maradt az a hely a szívemben, amely csak az övé volt, senki nem töltötte be többet. A helyzetet súlyosbította, hogy éppen a Brigitta temetése napján, mire hazaértem, a majdnem a testvér szerepét betöltő kutyámat megmérgezték. Még láthattam végső agóniáját, de segíteni nem lehetett rajta.
Hosszú időnek kellett eltelni, amíg felocsúdtam a veszteségből, valahogyan rendbe kezdtem tudni tenni dolgaimat, de a hiányt pótolni nem lehetett. És az élet ment tovább, egy olyan sebbel az arcomon, amely csak sok év elmúltával kezdett értelmet nyerni. Az újabb veszteségek nyitották fel a szemeimet, hogy valami olyan folyamat része és részese vagyok, amelyben az elmúlás az élethez tartozik, ahol a választ valahol máshol kell keresni, nem ott, ahol addig én kerestem. Fel kellett nőni hozzá. Meg kellett érteni végre, hogy a halál az életnek csak egyik oldala, a másikat úgy hívják: feltámadás. Az élet fokozatosan adagolta a veszteségeket. Lassan több, a szó Krisztusi értelmében vett „barátomat” tudhattam „odaát”, mint magam mellett, beleértve a közben eltávozott családtagjaimat is. Így ért meg a gondolat, amit lassan minden kedves „szerettem” eltávozásakor már kimondhattam: „Egy baráttal kevesebb a földön és eggyel több a mennyországban”. Sőt, ez a tapasztalat megtanította nekem, hogy amikor egy „barát” már távozóban volt, beszélhettem vele a folytatásról. Volt, akivel tréfálkozva, egy jó vacsora kilátását beszéltük meg a majdani találkozáskor, mert életében lehetőséget adott erre a bizalomra, és olyan is,akire rábíztam hívatásom egész küldetését, és mai napig érzem a közbenjárását. Igen, a „Szentek közössége” gyarapodik számomra minden eltávozóval, nekem hagyják szeretetüket és ha élni tudok vele, felnőhetek hozzá, talán egyszer én sem hagyom üres szívvel azokat, akik engem szeretnek.
Meghalt P. Paul Haschek, volt kamilliánus atya 2011. november 10-én
Novemberi elmélkedésünk folytatásaképpen beszélhetek Paul Haschek, atyáról. Rómában ismertem meg Mariedl Pircherrel együtt, a 90-es években. Az akkori Generális atya, P. Angelo Brusco hozott össze bennünket a közös jövő távlata érdekében. Már első látásra feltűnt nekem ez a két rendkívüli ember: Paul atya, elhozta Rómába a bolzanói San Raphael Vakok Intézetének alapítónőjét, és nemcsak hogy elhozta autóval, hanem gondját viselte. Ez a gondviselés tűnt fel nekem. Soha nem láttam, hogyan kell egy nemlátóval bánni, nem volt alkalmam rá. Ekkor rácsodálkoztam. Megtanultam a legalapvetőbb dolgokat, kezdve a vezetésétől az asztalnál való kiszolgálásáig, úgy, hogy önmaga lehessen az ünnep középpontjában. Csodálattal töltött el ahogyan megmagyarázott mindent neki és tenyerébe rajzolta a fontos dolgokat. Szelídsége, kiegyensúlyozottsága lenyűgözött.
Órákat beszélgettünk hármasban, közben figyelt a legfinomabb részletekre is, azokat a lelki élet távlataiba helyezve. Ez nekem is bátorságot adott, értelmet az élet kihívásai közepette. Már első találkozásunk alkalmával éreztem, hogy nemcsak én őket, de ők is szívükbe fogadtak és elindulhatott egy közös életút, ahol kölcsönösen lelkesíthettük vagy vigasztalhattuk egymást, a helyzettől függően.
A Generális atyától tudtam meg, hogy ő honosította meg Európában a Világi Kamilliánus Családmodellt még osztrák provinciális korában. Ennek elkötelezettje maradt élete végéig. Egyszerűen és tisztán élte Szent Kamill lelkületét, ami kisugárzott minden mozdulatából, szavából, gondolatából. Jó volt vele lenni. Sokat tanultam tőle. Hitelesen tanúsította Szent Kamill szellemét, méltóságát, szeretetszolgálatát. Keveset beszélt, cselekedett. Valami mennyei nemességgel a szavak fölé emelkedett, mosolyogva, és megengedte magának a szeretetszolgálat mennyei luxusát. Igen, mennyei luxusát, mert nem a látvány vezette, a lelkek szépségét művelte és boldog volt, ha ragyogtak. Értem is örült, és ez nekem mindennél fontosabb egy lelki kapcsolatban. Élni segített, szabadon, tisztán, mint az angyalok. Nem kellett félnem, mert szeretettel szolgálta ügyemet, jövőmet, jelenemet. Két alkalommal láthattam vendégül őket lelkigyakorlataink során. A szentmiséhez „élő oltárt” álltunk a Hargitán. Én voltam az egyik gyertyatartó, a többiek hasonló tisztséget töltöttek be. Élő volt a szentmise is, átélt Istenélmény, megigazulás. A Kamillus lebt/Kamill él című könyvében, amit olaszra is lefordítottak, megörökítette ezt a lelkigyakorlatot, ami hatalmas reményt adott a jövőkép kialakításához, még jóval kórházi gyakorlatom megkezdése előtt.
Néhány éve váratlanul megbetegedett. Félbeszakadt a megkezdett munka. Reméltünk a felgyógyulásában, de az, sajnos, nem következett be. A bolzanói San Raphael Intézet saját betegeként ápolta egészen haláláig. Azzal a szeretettel és gondoskodással ápolták, amellyel ő viseltetett nemlátó szerettei iránt egy hosszú életszakaszon át. Ebben a szerető környezetben fejezte be földi életét és lelkében mosolyogva távozott, hogy ezentúl még jobban beírja szeretetét azok szívébe, akik ismerték és szerették őt. Köszönöm a Mindenható Istennek, hogy ismerhettem és felnézhettem rá.
***************************************************************************
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A/27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / email: mariabako@hr.astral.ro Az összes előző lapszám megtekintése: http://www.hhrf.org/gyrke/uzenet