A csíkszeredai
Üzenete
XV. évf. 160. szám, 2011 december
Az angyallelkű ápolónő
Az 50-es, 60-as években, amikor kórházi iskolámat jártam, nem engedték be oda a szülőket, sőt, még a látogatástól is távol tartották, mivel a családtagok megjelenése „felkavarta” a gyermekek lelkivilágát. Akkoriban ha oda bekerült egy kisgyermek, jó eséllyel akár hónapokig sem láthatta viszont a családját. Csíkszeredában a gyermekkórház a Szent Kereszt templom és az állomás felé vezető út saroképülete volt. Most is áll, szépen rendbe tették.
A gyermekkórházban katonás rend uralkodott. A jól szervezett program keretében pontosan végig lehetett követni a nap minden mozzanatát. Hajnalban éktelen dergetéssel kezdődött az élet, a takarítással. Riadtan ébredtünk álmunkból. Soha nem tudtam megérteni, miért kell ilyen módon költeni a gyerekeket. Az erős klórszagot volt a legrosszabb elviselni. Reggel hatkor megkondult a templom harangja. Ekkor érkezett az első injekció, majd a déli és az esti harangszókor a többi. Éjfélkor harangszó nélkül jött az utolsó. Mindenikhez kötődött egy sajátságos mítosz.
Sokszor eltűnődtem a harangszó és a kórházi program egybeesésén, véletlen volt csupán, vagy a sors játéka alakította így, hogy a hosszúra szabott kórházi napokat megtörje a templom hangja? Ilyenkor hol van a Jó Isten? - kérdeztem, mert arra jó volt a kórház, hogy egy gyermek, ha akart, koravénen tegyen fel hasonló kérdéseket, majd a plafonon kirajzolódó repedésekből megszője a maga meséit, ha még nem tudott olvasni és senki nem olvasott fel neki, és senki nem mondott el vele egy esti imát lefekvéskor. A katonás rendhez tartozott, hogy az ágyneműnek mindig vasaltnak kellett lennie. Akkoriban még vasalt ágyneműt kapott a beteg gyerek is, de arra vigyáznia kellett, mert azzal riogattak, hogy a viziten a főorvos úr felfalja, vagy legalább a fejét harapja le annak, aki összegyűri. Megtanultunk tehát a tenyerünkkel vasalni és úgy ülni az ágyban, gyakorlatilag mozdulatlanul, hogy egyetlen ránc ne essék se a lepedőn, se a pokróchuzaton. Ezt a mozdulatlanságot időnként megtörte az életerő, ami még megmaradt bennünk és mozgásigényünk ellentmondott a katonás szigornak. Ilyenkor aztán mesébe illő karakterű és kaliberű felvigyázók dörgedelmes parancsoló hangon ruccantottak vissza az ágyba, ahonnan nem volt szabad kiszállni. Ha kellett, kilátásba helyeztek valami csinos büntetést is. Különösen erős szigor alá esett a 7-es kórterem, a Hargita úti főbejárat mellett, ahová az orvosin keresztül lehetett bemenni. Ez mindig szem előtt volt és ezért itt a legszigorúbb törvények uralkodtak. A legnehezebb volt elviselni ebben a szobában az illemhely hiányát, amit spanyolfal helyettesített a csempekályha körül. A svábbogarak székhelye is itt volt, minden fertőtlenítés ellenére.
Az ápoló személyzet jó lehetőséget nyújtott a felnőttek kategorizálására. Egy beteg gyerek pontosan tudja, kiben, milyen lélek lakik, egyszerűen az injekció beadásáról. A szúrás mindig fájdalmas, de a mögötte álló lélek tud simogatni együttérzésével, vagy tárgyként tud tekinteni „áldozatára” részvétlenségével. Ez ma sincs másképpen.
Történt, hogy a Karácsonyt bent kellett töltenem a kórházban egy hosszú lejáratú betegség folytán. Ötödikes voltam, tehát a nagyobb gyerekek csoportjához tartoztam a magam 25 kilójával. Ismertük a nővérek beosztását, már jó előre kiszámítottuk, hogy ki lesz szolgálatban Karácsony éjjelén. Szomorúan vettük tudomásul, hogy „nem lesz Karácsonyunk”. Egy gyereknek a kórházban sem mindegy, kivel tölti a Szentestét, amikor szülő, család nincs jelen, a szobából pedig nem lehet kijönni. Ebbe a letargikus bezártságba robbant be a hír, hogy legkedvencebb ápolónőnk, a csíktaplocai Török Erzsike néni elcserélte a szolgálatát, csak azért, hogy örömet szerezzen nekünk. Eufóriába csaptunk át. Alig vártuk az estét. Eszünkbe sem jutott, hogy Karácsonykor az emberek megajándékozzák egymást. Nekünk az volt a fontos, hogy valaki olyan jön közénk, aki szeret bennünket. Érzelmeink kölcsönösek voltak. Izgatottan vártuk a találkozást, csodát sejtettünk benne. Nagy volt a meglepetés amikor Erzsike néni megérkezett, ráadásul a velünk hasonló korú kislányával, együtt ünnepelni a Karácsonyt. Házi süteményt és sok színes léggömböt hoztak, ezeket felfújtuk és boldogan labdáztunk velük. Összeadtuk édességeinket és egy nagy szerető, boldog családdá váltunk. A hétköznapi szigor Szentestére eltűnt. Erzsike néni jósága feledtette velünk saját családjaink utáni vágyakozásunkat, szeretete betöltötte szíveinket.
Ezen az éjszakán megértettem, hogy a Jó Isten itt van közöttünk, elhozta Őt nekünk az angyallelkű ápolónőnk, aki képes volt feláldozni saját családja Karácsonyát értünk. Ettől kezdve a harangszó jelezte azt a reményt is, hogy a mindennapos megpróbáltatások kereszttüzében a Jó Isten ott van a közelben, csupán arra vár, hogy valaki megmutassa és megnevezze Őt.
Irma nénink
November utolsó napján eltávozott körünkből Molnár Irma néni, Kamilliánus Családunk legidősebb tagja. Tanácsomra a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Otthonban lakott egy jó éve. Idén Szent Erzsébet napján már ágyban fekvő beteg volt, bemutattuk neki legfrissebb családtagunkat, Dánél Évát és találkozhatott Imre Lizikénkkel is, több mint egy év távollét után.
Az utolsó estét együtt töltöttük. Egy közbejött esemény miatt kellett odamennünk, valahol odafent így rendezték, hogy ez megtörténhessen. Nevetve búcsúzott az élettől, teljesen felkészült az elmenésre. A kezeléseket visszautasította. Valamit határozottan tudott: az Úr Jézus vár rá, a Szűzanyával. Ez a tudat vezette, erre készített fel bennünket is. Mivel közel álltam hozzá, fel mertem hívni a figyelmét, hogy ne feledkezzen meg rólunk a mennyországban, amire szelíden, szerényen ennyit válaszolt: „Ott is imádkozni fogok értetek”. Ezzel mintegy felsorakozott a Szűzanya mögé, Aki közbenjár értünk, Aki imádkozik értünk, Aki minden kegyelmek közvetítője, maga a térdeplő Mindenhatóság. Ezért kértem „Mamikát”, ne eressze el a Szűzanya kezét és ő megígérte: „Nem eresztem el”. Vele ment el másnap reggel. Temetése napján, december 2-án lett volna 83 éves.
Híreink:
* A Szent Erzsébet ünnepet idén is a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Otthon lakóival töltöttük Kamilliánus Családunkkal. A szeretetszolgálat mozgatórugója most is Dánél Éva volt (DÉva), aki saját kezűleg készített házi süteménnyel bűvölte el az Otthon lakóit. Önfeláldozó munkájáért cserébe a hálás, könnyel telt tekinteteket kapta a házi ízekért, valamint azt a sok „vatikáni valutát”, amit mindenki szívből adományozott, Isten fizesse!
* Imádkozzunk P. Angelo Brusco atya egészségéért, hogy minél előbb rendbe jöhessen!
* A Makó család befogadásával dédnagymama lettem, Karácsonyra költöznek a Betlehembe,
* Karácsonyi ajándékozásunk idén is december 23-án lesz megtartva a Nagykórházban,
* Jótevőinknek hálás köszönetet mondunk minden jóságukért, amivel szebbé, gazdagabbá tették a kórházi betegek Karácsonyát. A Jó Isten öregbítse őket nagylelkűségükben!
* Minden kedves Olvasónknak áldott Szentkarácsonyt és békés, boldog Új Évet kívánunk!
***************************************************************************
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A/27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / email: mariabako@hr.astral.ro Az összes előző lapszám megtekintése: http://www.hhrf.org/gyrke/uzenet