A csíkszeredai
Üzenete
XVII. évf. 182. szám, 2013 október
A káromkodás hatalma
A káromkodás sokféle érzelmet képes kiváltani az emberekből, amit mindenki másképpen reagál le. A káromkodó ember pedig tudomásul veszi, hogy tettével elérheti amit akar. Olyan ajtót zörgethet meg a káromkodás hatalmával, amely enged az erőszaknak, mivel a döbbenet pillanatában gondolkodás nélkül történhet az engedelmeskedés, beáll a legelemibb védekezési magatartás, amit „hullareflex”-nek nevez a szakirodalom: ledermed az ember. Az állatvilágban is ugyanígy történik a válaszadás egy hasonló érzettartalommal bíró döbbenetre. Ez a magatartás a túlélést biztosítja, amely vészhelyzetben magától beindul.
Egy ilyen helyzetnek voltam szenvedő alanya egyik vasárnap délben éppen a templomunk előtt. Beszélgettem a templom gondnokával. Közben egy lovas szekér döcögött felfelé az úton. Meleg nyári nap volt, éppen a déli harangszó után. Velem volt a két kutyám, ültek nyugodtan az út szélén az árnyékban. Ők a testőreim, hűségesen megvárnak mindenütt, ahova megyek. Amint így beszélgettünk, egyszer arra lettem figyelmes, hogy a felfelé baktató ló megtorpan, nem akar tovább menni. A gazda rászól, a ló kaparni kezd a patájával, de nem akar elindulni. Még nem jutott el a tudatomig, hogy mi történik, hiszen nem ismertem a lovat, semmit nem tudtam arról, hogy esetleg félhet a kutyáktól. Csak amikor a gazda egy cifrát káromkodott a kutyákra, akkor rezzentem össze. Egy egész élet pergett le előttem egy szempillantás alatt. Egyből megértettem, hogy a gazda azért káromkodott, mert a lova fél a kutyáimtól. A döbbenet pillanatában még mielőtt valamit gondolni tudtam volna, óvatosan behívtam a kutyákat a templom udvarába, becsuktam a kaput magunk mögött és megvártuk, hogy a szekér elhaladjon.
Elgondolkodtam a történteken. Elég furcsának találom, hogy faluhelyen egy ló féljen egy nem nagy termetű kutyától, a másik, pedig határozottan kicsi növésű. Az már csak jóval később jutott eszembe, hogy sokszor hallottam kővel dobálni a kapunkat, amikor a kutyák megugattak egy elhaladó szekeret, vagy járókelőt. Ennek a lónak valamilyen rossz emléke lehet a kutyákkal való találkozással kapcsolatban. Nem fogom megtudni az okát, viszont felteszem a kérdést, hogy mi történik ilyenkor magával a káromkodó emberrel? Ez régi nagy kérdés számomra. Sok káromkodó emberrel találkoztam, és igyekeztem megérteni a káromkodás miértjét, bevallom, nem mindig sikerrel. Annyit viszont tapasztaltam, hogy a káromkodó ember önértékelésével minden esetben gond van. Valahol elvesztette, vagy önként adta oda szorult helyzetében.
Ez a gazda, amikor a lova megtorpant a békésen ülő kutyák láttán, káromkodással adta tudomásunkra, hogy kényszerhelyzetbe került. Olyanná vált a magatartása, mint egy csecsemőé, aki üvölt, ha valami baja van, más kifejező eszköze híján. Nekem kellett tudni, hogy mi lehet a baja, és azonnal cselekedni, ösztönösen, gondolkodás nélkül, mintegy „hullareflexben”, mivel ez a sajátos kommunikációs jelzés számomra a döbbenet erejével hatott (viszont amikor megoldottam a helyzetet és elmehetett, egy köszönetre azért nem tellett belőle…).
Rácsodálkoztam erre a lélegzetelállító pillanatra, mert mindig nehézségembe került megérteni a káromkodó ember lelkületét: kényszeresen cselekedett és engem is arra indított a káromkodás hatalmával. Két dologra gondoltam utólag, mi is zajolhat le egy káromkodó ember lelkében egy hasonló helyzetben? Egyik a félelem, a másik a kimerültség. Mindkettő meghatározó, mert el tudnak vezetni a kétségbeesésbe. A félelem önmagában is az önbecsülés megroppanását jelenti, és kimerültséghez vezet, ami bevégzi az emberi méltóság aláásását. Felteszem a kérdést: ez a gazda talán átérezte a lova félelmét abban a pillanatban, vagy a nélkül is hajlik a félelemre? Nem tudtatom, de minket megdöbbentett a káromkodásával. Kimerült volt talán? Ezt sem tudhatom, de ha vasárnap délben a mezőre ment, nem biztos, hogy minden rendben van körülötte.
Elgondolkodtató, hogy milyen hatalma van a káromkodásnak. Egy pillanatra lebénított. Nem tudtam gondolkodni. Ösztönösen cselekedtem, még mielőtt gondolkodhattam volna. Felmértem a helyzetet gondolkodás nélkül és bekapcsolt az automata mentőszolgálat. Sajnáltam a lovat…
Húsz éve történt a meghívásom Rómába
Hálás szívvel gondolok 1993 október 17-re, amikor a Kamilliánus Rend meghívott római tanulmányaimra. Pestszentlőrincen voltunk a plébánia templomban, országos kamilliánus találkozón. Anton Gots atya szentbeszédében a betegek és szenvedők legfontosabb keresztényi küldetéséről beszélt, éspedig, hogy az Úr Jézus szenvedésével egyesített szenvedés egyé válik az Ő megváltó munkájával, küldetéssé, élethivatássá magasztosítva ez által a beteg és szenvedő ember fájdalmát, szenvedését. Egyenként tárta fel a betegségeket, szerveket, mint szentség hordozókat. Mélységesen megérintett ez a felismerés, amit a legmesszemenőbben magamévá tudtam tenni, hiszen életem a betegség, szenvedés, halál mezsgyéjén zajlott. Felismerhettem magamban a kapcsolati pontokat amelyek összekötnek az Úr Jézus szenvedésével. Döbbenetes volt ezen felismerés. Félve mondtam magamnak: „Szentség-hordozó” lehetek, hiszen nincs olyan szervem, amely nem lett volna beteg életem során… Az addig fájdalmasnak ismert állapot egyszeriben minőséget váltott, értelmet nyert, célba jutott. Éreztem, immár egyenes út áll előttem.
Meghívásom értelmi szerzője boldogemlékű Éva anyám, D. Simon Ernőné volt. Ő látta meg bennem azt a szikrát, amit érdemes volt fellobbantani. Boldogan nyugtázta később elért eredményeimet, mintegy velem kapcsolatos álmai megvalósulását. Anyai szárnyai alatt anyámmá vált, amiért hálás vagyok a Jó Istennek, és ami nem változott az ő eltávozásával sem.
Angelo Brusco Kamilliánus Generális atya viszont az apai méltóságot töltötte be ettől kezdve, hiszen ő hívott meg, anélkül, hogy ismert volna. Játékosan sokszor kérdeztem tőle:: „Nem volt ez a meghívás egy kicsit meggondolatlanság?” – ő, pedig mosolyogva válaszolt, helyben hagyva kérdésemet, de mosolya elárulta, hogy nem bánta meg, hogy a szárnyai alá vett.
Húsz év múlva, kicsit a költő Vajda Jánossal, immár célba éretten gondolok vissza a megtett életszakaszra, és végtelen hálámat fejezem ki a Kamilliánus Rendnek és mindenkinek, aki utamat egyengette a nem mindig simának mondható életpályámon. Isten fizesse Nekik!
Híreink:
* A madéfalvi „Siculicidium” 2013-14 között emlékévet hirdetett 1764-i székely szabadságharc tiszteletére az ártatlanul lemészárolt székelyek emlékére, akik felemelték szavukat Mária Terézia rendeletével szemben, amely életre szólóan kötelezte őket a katonaságra a birodalomban.
* Kedves Nagymamák! Iskolás unokáikért ajánlják fel az első péntekek Nagykilenedét!
***************************************************************************
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)