A csíkszeredai
Üzenete
XVII. évf. 183. szám, 2013 november
Magyar Szentek és Boldogok
Az én számomra minden hónapnak sajátos lelkülete és rendeltetése van, így a novembernek is. Ha visszagondolok, talán egyetlen hónappal sem foglalkoztam olyan sokat, mint a novemberrel. Miért? Nem könnyű válaszolni rá. Ha megpróbálok a mélyre ásni lelki életem alakulásában, megállapíthatom, hogy ez a hónap a megadás hónapja. A megadásé, mert szembesít az elmúlással, az odaáttal, ami viszont belekényszerít a jelenbe, át kell élni azt a távlatot, mert csak onnan látszik igazán az „itt és most”. Tehát a jelenem a fontos, amit az örök létem távlatából vagyok képes megközelíteni.
Egy vallását gyakorló keresztény családban a gyermek együtt nő fel ezzel a tudattal, hiszen valaki már „elment”, valakire emlékeznek a családban, beszélgetés tárgya, ami által élő marad, ha láthatatlan is a jelenléte, valakiért szentmisét végeznek, és valakinek világítanak a temetően, ünneppé magasztosítva azt a napot. A gyerekeknek nem nehéz elfogadni az elmúlás tényét, ők még nem választják el az élettől, elmélkednek rajta a maguk angyali módján, és pontosan a helyére teszik, akkor is, ha ezt a felnőttek nem úgy értik, mint ők. Játszanak a gondolattal, hiszen a gyerek, játékosan éli át mindazt, amit a felnőtt munkának, feladatnak nevez. Aztán a játék lassan megszilárdul, kikristályosodik a felismerés, hogy mindaz a szép és jó, amit a gyermeki lelkület magában hordozott, lassan belesodródik a kihívások kereszttüzébe, és csak komoly odafigyeléssel tudja megőrizni azt, ami bearanyozta addigi angyali lelkületét.
Drága Nagymamám segített hozzá engem is, hogy eme folyamat a lelkemben megmaradhasson, ő készített fel a későbbi buktatók felismerésére és megadással fogadott megélésére. Sokat jártuk kettesben a temetőt, szeretett magával vinni és én is szívesen mentem vele bárhová ment, és magával vihetett. Nagyon szégyelltem, de néha a hátára kerültem ilyenkor, és ő, sánta lábbal is cipelt, amíg erőt gyűjtöttem a tovább gyalogláshoz… Komoly lecke volt nekem, ugyanakkor tanúságtétel részéről.
A csíksomlyói temetőben van egy, számomra csodálatos kereszt. Gyerekkoromban olyan alacsonyan állt, hogy átölelhettem és mindig az Keresztrefeszített Úr Jézus térdét szerettem megcsókolni. Nagymamám az oldalsebet illette ezzel a hódolattal. Ehhez én nem tartottam magam méltónak, felnéztem a Nagymamámra… Ilyenkor szóba került a túlvilág. Sokat beszélt az elköltözöttekről. Sorra vettük őket, nyugodtan, egyenként, ráérősen, hiszen egy ilyen nap arra volt szánva. Nagymamám úgy beszélt róluk, mint Szentekről, akik itt éltek előttünk, értünk dolgoztak, példát mutattak a tiszta erkölcsös életről. Soha nem hallottam senkiről rosszat mondani. Ha valami fájt neki, azt személyesen fejezte ki, elkerülve az ítélet látszatát is. Csak most látom, mekkora kegyelem…
Amint végiglátogattuk évről évre az elköltözött szeretteink sírját, gondoztuk, virágot ültettünk, világítottunk, lassan beleszoktam a „Szentek közössége” tiszteletébe, hiszen saját házunkból, családfánkból kerültek ki a legelsők. Jó érzéssel, biztonságtudattal töltött el az a tudat, hogy saját szentjeink az őrzőangyalaink, akiket családunk tagjaiként ismerhettünk meg. Ez a kör azután kibővült az Egyház Szentjeire, míg végül újra visszakanyarodott a Magyar Szentekhez. A kezdeti indítás olyan mélyen meghatározta a Szentek kilétét, hogy keresni kezdtem a Magyar Szentek litániáját. Ekkor már építettek templomokat a tiszteletükre, a marosfőit például, ahol lelkigyakorlatot tartottunk. Ez a templom még jobban felbátorított a keresésre. Éppen második kötet imakönyvemet fejeztem be ebben az időben (2005), amire megérett bennem a határozott igény a Magyar Szentek és Boldogok tiszteletére. Miután végigjártam elöljáróimat ebben a kérdésben, nem maradt más hátra, mint Erdő Péter bíboros úr, akihez forduljak. Tettem bizalommal, mert hajdanán tanárom volt, és egy a legjobbak közül. Tőle kaptam meg Szent Kamill napjára a Magyar Szentek és Boldogok litániáját, amelyhez magam tettem hozzá a betegápoló ferences Magyar Antalt. Később a negyedik kötetnél a liturgikus naptárba már bekerülhetett azon Magyar Szentek és Boldogok névsora november 13-ra, akikről Egyházunk nem emlékezik meg külön az év folyamán. Számuk 56.
Hálás vagyok a Jó Istennek, hogy otthonról, a családból kerültek ki a legelsők…
Juci néni
Újból egy „baráttal” kevesebb a földön, és egyel több a mennyországban. Idén áprilisi számunkban írtam róla, Salamon Józsefné, Juci néniről, a példás háziasszonyról. Az óta egy jó félév telt el csupán, máris el kellett búcsúzni tőle. Nyolc nap múlva lett volna 88 éves.
November 3-án, vasárnap ebédre hívott. Elfoglaltságom miatt nem értem elmenni ebédre, csak vacsorára. Maga szolgált fel, a jól ismert, mondhatom megszokott módon, viszont jobban láttam rajta a fáradtságot, mint korábban. Idén nyáron sokat gyengült, kézzelfoghatóan. Kedvessége, szeretetszolgálata viszont most is lenyűgözött. Csendes magányban folyt az estebéd, meghitt hangulatban.
Másnap, a Mária Rádióadásom után kaptam az értesítést, hogy hajnalban elköltözött az élők sorából. Megrendített a hír, hiszen éppen azon töprengtem, hazafelé meglátogatom újból és megbeszéljük a további terveinket… Be kellett rendezkedni a „mennyei” kapcsolattartás csatorjájára, hiszen Juci néni „csak” testben vált láthatatlanná, lélekben az maradt, aki volt.
Hálás szívvel mondok köszönetet a Jó Istennek, hogy ismerhettem, szerethettem és látogathattam egy ilyen nagyszerű teremtést, aki úgy élt 88 évet, hogy szíve utolsó dobbanáság szeretetszolgálatról tett tanúságot. Kiváltság, megtiszteltetés volt számomra ez az utolsó vacsora, égi születésnapja előestéjén.
Híreink:
* Kamilliánus Családunk gyöngyszeme: ifj. Imre Emil Olimpiai várományos. Pár évvel ezelőtt, sikereit, arany-ezüst kupáit látván, amelyek már akkoriban 60 körül jártak, azt mondtam neki: „Szeretnélek az Olimpián látni”. Ő megnézett, nem szólt semmit, úgy tűnt, mintha oda se figyelt volna, amit tudtam, nem igaz, de olyan magas mércét csillantottam meg, kívülállóként, amit azt hiszem, senki nem várt tőlem, én, magam se. Aztán telt múlt az idő, egyre több időt töltött külföldi edzőtáborokban. Ilyenkor az egész osztály melléáll, hogy tanulmányaival is szinten tartsa magát. Ebben az évben viszont kezdett körvonalazódni számára az esetleges Olimpiai részvétel. Emilünk nem a saját korcsoportjával méri össze erejét, hanem a felnőtt korcsoportúakkal, hiszen ő még „junior”. Aki szívén tudja viselni „gyöngyszemünket”, kérem, imádkozzon érte, hogy Szent Kamill köpenye alatt bontakozzon tovább élethivatása.
* Szent Erzsébet nap Gyergyószentmiklóson. Hála Istennek, idén is megünnepelhettük a
Szent Erzsébet napot a gyergyószentmiklósi Öregotthonban. Negyedik alkalommal kereshettük fel a Házat, búcsúnapján, amikor édességgel, süteménnyel kedveskedhettünk a lakóknak, ápolóknak, meghívott vendégeinek egyaránt. A kamilliánus kezdeményező Dánél Éva (DÉva-lányom) és férje Jánoska mellett, idén is megtisztelt jelenlétével Fazakas Ida lelki-anyukám, a „Nagymama kürtöskalácsa” elindítója, ajándékával a „Príma Pék” tulajdonosa, Csorba Ferenc. Isten fizesse mindnyájuk adományát!
* A kézdivásárhelyi VKCs szeretettel fejezi ki háláját az erdélyi Mária Rádióban a „Jöjjetek hozzám” című, betegek számára, általam szerkesztett adásért. Köszönöm szeretetüket, ami megtartó erő.
***************************************************************************
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)