A csíkszeredai
Üzenete
XVIII. évfolyam, 185 szám – 2014 január
SZENT KAMILL JUBILEUMI ÉV 1614 - 2014
A megbocsátás hatalma – a legnagyobb magyar kamilliánus emlékére
A megbocsátás, kiengesztelődés ténye (szaknyelven: konfliktusfeloldás) nem mindig magától értetődő cselekedet, főleg betegség idején. A beteg ember, joggal érzi magát megbántva, becsapva, alkalom adtán kisemmizve, megalázva valaki által. Az onkológiai betegekkel folytatott beszélgetéseim során tapasztaltam, hogy nekik a megbocsátás nehezebben megy, mint másoknak. Elkezdtem kutatni az okát, miért? Ezer meg ezer választ lehet találni rá, éppen ezért inkább arra kezdtem figyelni, mi történik azzal a beteggel, aki nem képes idejében kiengesztelődni, megbocsátani, kiszállni konfliktushelyzetéből. Az onkológiai esetek bőven igazolják, nem kerül nehézségbe megbizonyosodni róla. Azt tapasztaltam, hogy aki még idejében belátja a különbséget élet és halál között, és bölcsen dönteni tud az élet mellett, az a beteg felépül. A kulcs tehát az emberben magában van, akar-e felgyógyulni, élni, vagy sem.
Három évvel ez előtt, Budapestre érkeztem egy októberi napon. Megboldogult Éva-anyám (Dr. Simon Ernőné) kétségbeesett arccal fogadott: „Hajnikám, keddre elő vagyok írva műtétre…” Megfagyott a vér az ereimben. Magam előtt láttam mindent, ami egy műtéttel jár, és főképpen, ami utána következik… Erőt vettem magamon, nekem ilyen esetben nem szabad a saját érzelmeimmel, félelmeimmel foglalkozni, a beteg nem láthatja aggodalmamat, ő erőt, bátorítást vár tőlem.
Megkérdeztem, lenn-e ideje egy kiadós beszélgetésre? Igennel válaszolt. A lehető leggyorsabban összehoztuk a beszélgetést, nyugodt környezetben, kizárva erre az időre minden zavaró körülményt. A betegségek hátterében meghúzódó lelki okok feltárása nagy körültekintést igényel, mindkét félnek oda kell figyelni minden finom árnyalatra, ami a beszélgetés során felszínre kerül, mert mint harmatcseppekből, ezen információkból áll össze a lelki diagnózis, ami leleplezi a szervi elváltozás miértjét.
Az első dolog, amire rákérdeztem, az orvos által felállított diagnózis volt: májdaganat. CT vizsgálatok jól kimutatták az elváltozásokat. Ez sajnos tény, tudomásul kellett venni. Az elváltozás hátterében súlyos lelki megrázkódtatás áll, amit „lelki pofonnak” szoktam nevezni, ezt kellett feltárni. Nekiláttunk a feltárásnak. Hosszú beszélgetés következett. Minden, a jövővel kapcsolatos aggodalmat aprópénzre váltottunk. Éva-anyám a legmesszemenőbben őszinte volt, nem nehezítette a feltárás folyamatát elhallgatással, kendőzéssel, mindent a legpontosabban megvilágított a rá jellemző egyeneslelkűséggel, önkritikával. Beszélgetésünk során volt alkalmam még mélyebben rácsodálkozni, mennyire rendben tartja lelki dolgait. Példaképem volt ő mindig, de ez a beszélgetés még jobban meggyőzött emberi nagysága rendkívüliségéről.
Amikor sikerült kimerítően feltárni az őt ért mély lelki pofonokat (daganatos elváltozás csak ilyenkor alakul ki), a következő kérdés a megbocsátásé volt. Ennyi minden után képes lesz-e a megbocsátásra? Bevallom, nem volt egyszerű feladat számomra feltenni neki a kérdést, bármennyire közel álltam hozzá. Tiszta szívből felnéztem rá, és mint ilyen, féltem őt. Viszont élet-halál kérdése forgott kockán, nem kerülhettem el ezt a lépést. Kitárgyaltuk azt az evangéliumi követelményt, miszerint „a megbocsátás kötelesség.” Aki nem tud megbocsátani, az nem oldja fel a konfliktushelyzetet, amibe belekerült, a lelki pofonok súlya ránehezedik, és a szervezet öngyógyító mechanizmusai nem tudnak beindulni. A folytatást pedig ismerjük…
Éva-anyám hihetetlen intelligenciával azonnal átlátta a helyzetet, bölcsessége tudatában nyugodt hangon jelentette ki a megbocsátás szándékát. Újból megérintett a nagysága. A tények ismeretében emberileg nem igazán felfogható az ilyen hozzáállás. Éva-anyámnak volt önbecsülése és nagyon szerette a családját. Mindezt átláttuk mindketten, anélkül, hogy szót ejtettünk volna róla. A tanúságtétel ennél magasztosabb volt, csak meghajolni lehetett előtte. Megállapodtunk, hogy „gondolkodási időt” kér, nyolcvan éves korára való tekintettel és egyetlen szívbillentyűjére hivatkozva, amelyet Papp doktor ültetett be évekkel korábban. Bíztam diplomáciájában.
Vártunk. Egy bizonyos idő múlva orvosa is kíváncsi lett állapotára. A vizsgálatnál viszont kiderült, hogy a májdaganat eltűnt… Azonnal értesített. Együtt adtunk hálát a Mindenhatónak, könnyezve az örömtől. Éva-anyám igazolta a megbocsátás hatalmát lélekben, gondolkodásmódban és testben egyaránt, követendő példájával erkölcsi mércét állítva az Evangélium követésére.
„Fiú adatott nékünk…”
Az Üzenetünk 2013 májusi számában írtam róluk, mint „hagyományőrző” fiatalokról. A Jó Isten kegyelméből szépen alakult további életük, lezajlottak a családalapítás utáni első és legfontosabb teendők, a házasélet kezdetén, majd „megsúgták”, hogy Isten ajándéka a fiatalasszony szíve alatt várakozik, szépen fejlődik. Az elején még csak „titok” volt a léte, majd szép lassan egyre jobban hirdette jövetelét. Mindenki boldog volt az új élet sarjadásának, örömmel várta.
Számomra megható volt, hogy gyermekkorom „paradicsoma” új „kisgazdát” vár, megtelik az udvar élettel, hangos nevetéssel. Olyan rég van csend ezen a háztájon, hogy el is lehetne felejteni, hogy valamikor pezsgő élettől virágzott bene minden. Boldogemlékű drága nagymamám idén január 4-én múlt negyven éve, hogy elköltözött a földi világból, azóta, ha nem idegenek laktak ott, akkor üresen, kihaltan állt a háza. Ez a monotonság tört meg a hagyományőrző fiatalok érkezésével, és pecsételődött meg az új élet fakadásával.
Amikor megtudtam, hogy a hagyományőrzéshez számukra hozzátartozik az otthonszülés is, enyhén szólva kétségbeestem, amit persze nem mertem kifejezni, ne terheljem félelmemmel az ő elhatározásukat, bátorságukat. Hála Istennek, vannak kezdeményezések ezen a téren, sikerrel, de ilyen személyesen még nem érintett meg, nem lévén ilyen közeli kapcsolatom velük.
Mélységes megilletődéssel éltem át szándékukat, miszerint az a ház, amelyet anyai nagyapám épített és amelyben mostanáig csupán egyetlen élet született, a megboldogult Édesanyámé, most újra életet vár. Időközben volt hittanterem, szolgált „templomként”, imádkozó helyként, de élet nem született benne 1930 óta.
Ami előtt csak meghajolni tudtam, hogy az új élet érkezése Nagymamám elköltözésének negyvenedik évfordulóján (négy nappal később), és Éva-anyám egy éves évfordulója napján történt (január 8). Számomra mélységes titok üzenete ez, az életnek olyan megerősítése, ami a jelent aranyozza be, lehozza a földre az örökkévalóságot: Isten csodálatos szeretetét.
A Szent Kamill jubileumi évben – a Száz védő-kar évében újítsuk fel régi áhítattal a minden déli imatalálkozónkat Úrangyalakor, valamint este 9-10 óra között kis és nagy családjainkban, valamint minden hónap 25-én (Szent Kamill földi születésnapján) és 14-én (égi születésnapján).
A Jó Isten kegyelméből megérhettük az Üzenet 185. Számát és XVIII. (nagykorúság!) Évfolyamát.
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)