A csíkszeredai
Kamilliánus Család
                                                                  Üzenete

XIX. évfolyam, 204. lapszám 2015 október

Kár, hogy a kutya nem tud mosolyogni

            Kár, hogy a kutya nem tud mosolyogni, mondtam a kutyámnak egy kiadós hancurparti után, mert én hahotáztam a játékban, ő pedig ugatva-csaholva jelezte örömét lovas vágtának is beillő dübörgő rohangálás után, amikor kifulladva mindketten megálltunk. Amióta egyedül maradt (társa nyomtalanul eltűnt), nekem kell időnkét játszani vele, amit, bevallom, nem esik nehezemre megtenni. Különösen is elkötelezett vagyok neki a mindennapos várakozásáért a kis utcában. Bárhonnan érkezem haza és bármilyen későn, nyugodtan megyek be a kapun, hűséges testőröm felismeri már távolról az autó zúgását és szalad szembe velem. Hálából villogok a lámpákkal, ha már ekkora áldozatot hoz értem, én is örömmel fejezem ki hálámat neki. Aztán, amikor megállok, addig nem tudok kiszállni, „amíg őt meg nem hallgattam”, el szokta ugyanis mondani rendkívüli örömét, amiért újból találkozhattunk. Addig simogatom a buksiját, amíg megnyugszik, és a kezdetben hangos ugatás, játékos számonkérés át nem alakul halk nyüszítéssé, bensőséges, baráti párbeszéddé, az „értjük egymást” meghittségében. Csak ezek után tudok kiszállni a kocsiból.
            Cirmos, a kutyám immár öreg kutyának számít. Annak idején még Édesanyám adta neki ezt a nevet, mert olyan különleges tarka bundája van, amilyet nem igazán látni, valami érdekes keverék. Fülesbagolynak is szoktam becézni, mert a két füle inkább egy bagolyéra emlékeztet, kivált, amikor figyelő állásba vágja őket. Itt született az udvaron, anyját Édesanyám örökbe fogadta, amikor meghalt annak gazdasszonya a szomszédban. Ez a kistermetű kutyus aztán hűségesen meghálálta a befogadást, jó házpásztor volt, és anyakutya lévén, megajándékozta családunkat szebbnél szebb utódokkal.
            Történt viszont egyszer, hogy négy gyönyörű hófehér kutyakölyök mellé született egy kicsi is, olyan csúnya, hogy a többi mellett rá se lehetett nézni. Szőrében a sötétbarna keveredett a feketével, és a világos tejeskávé színnel. Mellette a fehérek még szebbeknek néztek ki. Igen ám, de a gyönyörű fehér kölyköket, ahogy nőttek, elcsenték az udvarról jó ízlésű „arra járók”, és egy napon arra eszméltünk fel, hogy a legkisebb, csúnya kiskutya maradt, amelyik nem kellett senkinek. Ekkor figyeltem fel rá. Kitartó kedvességével mindig ott lábatlankodott valaki közelében, nem lehetett nem észrevenni őt. Lassan szép gombóccá gömbölyödött és inkább gurult, mint járt, de soha nem ment el messzire a háztól. Egyre jobban fel lehetett fedezni benne a hűséges, ragaszkodó lényt, rusnyaságán átsugárzott valami belső fény, mintha ennek lenne küldöttje, megtestesítője egy egyszerű kiskutya követségében.
            Egy alkalommal, a lépcsőkön ülve játszottam vele, guruló kis gombóccal. Egy ügyetlen mozdulattal valahogyan kiejtettem a kezemből. Fejecskéje koppant a kő lépcsőn. Mintha villám hasított volna végig rajtam egy pillanat alatt, valami furcsa megsemmisülés érzés lett úrrá bennem. A magatehetetlen kis állatkát felkaptam, kezeimben tartottam, kétségbeesve néztem, szuszog-e, él-e még? Rettenetesen bántott a bugyutaságból elkövetett „baleset”. Nem értettem, hogyan történhetett, miért kellett megtörténnie? Mélységes megrendüléssel kértem tőle a bocsánatot, lélegzet visszafojtva vártam, mi fog történni…? Egy egész élet pergett le a szemem előtt egy pillanat alatt, ami olyan hosszúnak tűnt, hogy nem láttam a végét…
            A kis kutyuska lassan kinyitotta a szemeit és szomorúan nézett rám. Ettől még jobban megrendültem. Olyan tiszteletet parancsolt, ami előtt magamtól merültem a legmélyebb alázatba… és ekkor, feltündökölt bennem a kristálytiszta felismerés: ennek a kiskutyának a szeméből Isten szeme néz rám… Lélegzetem, gondolatom, minden megállt ezen a ponton: azért küldte hozzám ezt a kis lényt, mert maga Isten néz rám a szemein keresztül… Egy csapásra megváltozott a világ, mindenki a helyére került, ő is, és én is…
            Azóta gyakran mondom neki: ilyen kutyát ki se lehetne találni, és ő lett számomra a világ legszebb, legjobb, legügyesebb, legmegbízhatóbb, legaranyosabb négylábú „testvére”…

Október, a színek hónapja
           
            Csíkban, a „fenyők hazájában” nagyon szép az ősz, különösen az október. Az örökzöld fenyvesek között is kikandikál egy-egy „lombhullató-fenyő” vagy néhány „odatévedt” más fa, amely elhullatja lombját az ősz érkezével, színpompával árasztva el a tájat.
            Lennebb, a domboldalakon viszont, ahol kaszálnak, vetnek-aratnak a gazdák, már csak elvétve talál fenyőt a szem, esetleg „szállásfának” vagy határ kijelölőnek meghagyott magányosan állja a vihart, a mostanában szokatlanul rátelepedő nyári kánikulát. Ezeken a helyeken mindenféle bokor, cserje, vadalma, hecserli kéretlenül, hívatlanul nő. Ha a gazda nem irtja ki, akkor meghonosodik. Ősszel viszont elkápráztatja az embert azzal a színpompával, amit, mint jó színészek a természet színpadán, a méregzöld hátterű fenyőerdők ölelésében bemutatnak.
            A csíki medence középpontjában a Nagysomlyó, nagyrészt bükkerdővel borított ikerhegye áll (a Kissomlyóval). Olyanok, mint egy öreg kotlóstyúk a csibéjével, pihenve. A medence méltóságteljességét őrzik, ki tudja, hány évezrede, felfelé emelik az ember tekintetét, az égre irányítják, a Magasztosra, Magasságosra, minden idők emberének. Csomortánból nézve a Nagysomlyó hegyét, nem nehéz meglátni a vastag lomberdő takaró alatt kivehető piramis gerincét. Ez a lombhullató erdő mintha az égből pottyant volna ide, a fenyvesek birodalmába. Pottyanhatott, mert keleti lábától, székelyesen, egy „hajításnyira” húzódik meg a csíki és a Keleti Kárpátok Moldvától elválasztó hegyek szorításában a Pottyand nevű falucska, a maga sajátságos arculatával.
Körbejárva a csíki medencét Marosfőtől Tusnádfürdőig, oldalt a Nyergestető válaszhegyéig csupa fenyő-ölelés fogadja a természetszerető embert. A Hargita olyan vízválasztó hatalmas hegység, amely két vármegyét úgy választ el Csíktól, hogy Udvarhelyszéken már átadja a színek birodalmát a lombhullató erdőknek, Gyergyóban viszont marad a fenyő és a hideg éghajlat. Csíkot szokták, Kis Szibériaként is emlegetni. Csíkszereda, versenyezik az alacsony hőmérséklet terén Gyergyóalfalúval. A Keleti Kárpátok a csíki és Gyergyói medencénél kanyarodnak nagy ívben nyugati irányba, és mivel Erdély déli részén vonulnak végig, talán ezért maradt fent rájuk a Déli Kárpátok megnevezés…
Ilyen sok természeti adottság mellett nem csoda tehát, ha tavasszal nem lehet összeszámolni a zöld szín árnyalatait, ősszel, különösen októberben pedig a sárgától a piroson, a barnán át a méregzöldig, megszámlálhatatlan színárnyalatban pompázó szemet gyönyörködtető tüneményt.

Híreink:

* Imakérés: Kedves Kamilliánusok! Központi Bizottságunk két családjában komoly betegséggel küzdenek, ezért imát kérünk a Marie Christine Brocherieux férjéért és Giosuè Sparacinoért!
* Egyetemi évkezdés: októberben Emilkénk megkezdte egyetemi éveit. Kísérjük őt továbbra is!
* Máté Krisztinánk az Egyesült Államokban folytatja a középiskola második évfolyamát,
* Október 16-án a Bolzano-i VKCs találkozott a Vakok Központjában Hansjörg Rigger lelkiatyával.


Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.roArchívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)


<< 2015. novemberi ÜZENET

2015. szeptemberi ÜZENET >>


A csíkszeredai Kamilliánus Család Üzenete

Il Messaggio della Famiglia Camilliana di Csíkszereda