A csíkszeredai
Üzenete
XX. évfolyam, 207. lapszám - 2016 január - az Isteni Irgalmasság Szentéve
A zene hatása a lelkemre…
Régóta figyelem, mi történik velem, miközben zenét, éneket hallgatok. Én még annak a szerencsés gyermeknek mondhattam magam, aki olyan családba született bele, ahol énekeltek a szülők, nagyszülők. Kisgyerekkoromban nem volt még rádió, TV, azok később, már iskolás voltam, amikor eljutottak hozzánk. Nagy csend ölelte át életünket a hétköznapokban, amit valakinek az éneke, netán hangszere tört meg. Sokszor rácsodálkoztam, hogy tudnak a szüleim olyan sok népdalt, nótát, operett részletet megtanulni, és észben tartani, nem beszélve a szenténekekről, amelyek kifogyhatatlanul áradtak ajkukról, különösen, ha valamivel dolgoztak. Olyan nagyon szerettem hallgatni őket, hogy teljesen elfelejtettem azt, hogy én is tudok énekelni, hiszen talán hamarabb énekeltem, mint beszéltem. Mennél jobban ösztönöztek az éneklésre, én annál jobban elhallgattam. Lelkem mélyén valami olyasmit éreztem, hogy a szüleim tiszta, szép éneklését nem kívánom elrútítani a magam szereplésével, mert az ő énekükben volt valami megfoghatatlan, utolérhetetlen egyediség, sajátosság, amit „szentként” tiszteltem, ami egy nagy egészet alkotott a kettőjük életében, mert életstílus is társult hozzá. Ez volt a legfelemelőbb számomra, amit hiteles életvitelük kinyilvánításaként éreztem és értékeltem, és amire nagyon felnéztem, tisztelettel töltött el, mert felismertem őket benne, minden élethelyzetben.
Volt viszont néhány dal, ami elszomorított és megeredtek a könnyeim, észrevétlenül elsomfordáltam a helyszíntől, hogy az éneklő ne vegye észre. Soha nem tudtam megérteni, mi történik velem ilyenkor, miért leszek szomorú és miért kell odébbállnom észrevétlenül. Egy dolgot tudtam csupán, azt, hogy valamiért nem bírom hallgatni azokat, és nem kívánom a szüleim tudtára adni, mert ők nagyon szépen énekelik, átéléssel, a titok az övék, amihez én nem férek, nem férhetek hozzá valamiért. Megállapíthattam tehát már nagyon korán, hogy sebezhető vagyok a zene, az ének által. Van benne valami, amit tudomásul kell vennem, hogy olyan hatással van rám, amit el kell rejtenem, ha nem akarom bántani az énekest. Hogy mi az, és hogy miért van így, egyelőre homályban maradt, és talán még ma sem egészen világos (ezek a dalok szomorú élettörténeteket meséltek el).
Már felnőtt voltam, amikor egy érdekes jelenség zajlott le bennem, egy éltre meghatározva a további zenehallgatási igényemet.
Az ún. „aranykorban”, amikor társadalmunk, mint az óra ketyegett a maga sajátos ritmusában, meg tudtam becsülni a törődést, ha valaki léleképítő szolgálattal ajándékozott meg. Ilyen volt a „Zene világa” sorozat, amelyet Orbán Balázs zenetanár tartott, amíg nem költözött ki Erdélyből. Önkéntesen tanította a zenét Csíkszerdában, magyarázta, úgy hallgattuk. A volt polgármesteri hivatal mögött még megvan az a nagy terem, ahol összegyűltünk a zenét hallgatni, tanulni vágyók hétről hétre.
Egy alkalommal jazzt hallgattunk, és nem is akármilyet, Gershwint (számomra az egyetlen meghallgatható zeneszerzőt a műfajban), összehasonlítva másokkal, különböző zenekarok előadásában.
Ahogy hallgattam a zenét, jegyzeteltem, és önkéntelenül a golyóstollammal elkezdtem csíkokat húzni a megkopott farmernadrágomon, a jazz-zene ritmusával megegyező gyorsaságban.
Egy váratlan fordulattal viszont a zene, mint hatalmas forgószél váltott ritmust, az addig viszonylag követhető zenei gondolat, mintha hirtelen elszabadult volna és mindent elsöpört volna pergősségével. Az addig lassan, nyugodtan vonalazgató kezem pedig a nadrágomon most megelevenedett és a zene ritmusának megfelelően villámgyorsan kezdtem húzni a vonalakat. Eltartott egy kis ideig, amíg rájöttem, mi történik velem. Megdöbbentem. Feltárult előttem egy világ, amelyről felismertem, hogy az, nem az enyém. Nem tudtam ráhangolódni. Nyoma sem volt benne annak a szentnek tartott mintának, amely felépült a szüleim által, akikkel szemben akkor is tudtam diszkréciót alkalmazni, amikor sírásra fakasztott az előadásuk, itt valami más történt velem: egy ismeretlen hatalom megerőszakolta a lelkemet.
Azóta a lényem sajátos világa nagyon érzékenyen jelzi a léleképítő és lélekromboló zenék üzenetét és ma is „odébbállok”, ha valamilyen kelletlen üzenet be akarná erőszakolni magát az életembe.
Csodálatos „Angyaljárás”
Újból isteni kegyelemként éltem meg ezt az ünnepet és hálásan köszönöm, hogy megadatott. Tizenöt év kórházpasztorációt is ünnepeltünk idén december 23-án a csodálatos Angyaljárás során. Székelyföldön Karácsonykor az „angyal” jár, aki megajándékozza a gyerekeket, de nemcsak, hanem minden felnőttet is, akit van, ki szeressen. Mint mindig, hosszú készülődés előzte meg. Erre az alkalomra gyakorlatilag egy évig készülök, amíg be tudom gyűjteni a hozzávalókat. A narancs kifestése mindig egy külön szertartás, amit utolsó nap délelőttjén végzek el, majd megpakolom a kis autót úgy, hogy egy gyufaszálat se lehetne elejteni benne, és be kell férni még a gyermek csapatnak is.
Idén kiváltságos helyzetünk is adódott. Filmező barátaink hívtak fel, akiknek éppen valami szépet kellet alkotni, így kapóra jött az angyaljárásunk. Hamar megkapták az engedélyt is hozzá.
Boldogan vonult be a tizenöt fős csapat a kórházba, vidáman, angyali módon. Cipelt mindenki valamit, ami a keze ügyében akadt. Újdonság, idén már nem csupán az én kis Matizommal mentünk, hanem az Éva-lányom Folcijával is. Ezen kívül még két másik autó is üzembe állt a szállításhoz.
Rekordot döntött az életkor is. Mostanáig négy éves volt a legfiatalabb résztvevőnk, most viszont a másfél éves Bernadett vezetett. A hűséges Nagy Tímea, aki immár másodéves egyetemista és első osztályos kora óta velünk „angyalkodik”, most is jelen volt, barátnőjével, Emesével.
Angyaljárásunkat a gyerekosztályon kezdtük. A kamilliánus lelkületű Brügger anyuka mind a négy csemetéjével részt vett az ünnepen, három fiával és Bernadettel. Három gyönyörű karácsonyi éneket tanultak be, amit előadtak. Benedek, a legnagyobb fiú egy triangulummal kísérte az éneket, úgy, hogy ütötte a ritmust. Az anyuka tartotta a kis hangszert egyik kezében, a másikkal a kis Bernadettet. Énekük bearanyozta a kórház apraját-nagyját.
Az ének után a szavalatok következtek. Anita, aki már tavaly is székelyruhába öltözve jelent meg, idén is ugyanúgy jött el, most hozva magával a nevelt kislányt is. Mindkettejüket Puskás Erzsikénk tanította be, aki Szent Kamill jubileumi ünnepén lépett be a Kamilliánus Családunkba. Örömkönnyeket csaltak a szemünkbe a ragyogó szavalatokkal, melyeket maga Erzsike írt.
Csomortáni lelkigyakorlatosaim is kitettek magukért jósággal, figyelmességgel, barátsággal. Idén elkísérte őket a félárvák anyukája, erőt, örömet, bátorságot merítve a gyermekek boldogságából.
Szenteste viszont kiderült a templomban, hogy nem kaphat minden gyerek csomagot a plébániáról, mert az, idén szegényebb volt a vártnál. Hála Istennek, nekünk gazdagon összegyűlt sok finomság, amiből maradt annyi, hogy Karácsony ünnepén a szentmise után, otthonomban, megvendégelhettem a ministránsokat a „Szentek maradékából” (így nevezzük lelkigyakorlaton a megmaradt ételt).
Hálás köszönetemet fejezem ki minden „jótevőnknek”, aki hozzájárult az Angyaljárás anyagi megsegítéséhez, és azoknak is, akik imáikkal támogattak őrzőangyalként a háttérből!
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)