A csíkszeredai
Üzenete
XX. évfolyam, 208. lapszám - 2016 február - az Isteni Irgalmasság Szentéve
Betegek Világnapja az Irgalmasság Szentévében
A betegek meglátogatása a kórházakban naponta „hódító” feladat. Amikor benyitok egy kórterembe, még nem tudom, mi vár rám ott bent, örül-e valaki az érkezésemnek, közömbös-e valaki, vagy visszautasít. Nekem pedig mindenkihez menni kell… Ritkán, de előfordul, hogy fáradtabb vagyok, befolyásol az időjárás, vagy éppen kidolgoztam magam előtte. Ez rányomja bélyegét a éberségemre, rugalmasságomra, noha igyekszem megfelelően érkezni, otthoni gondok nélkül, pihenten, ráhangolódva a betegek állapotára, elvárások nélkül. Ilyenkor rendesen „megviccel” egy-egy helyzet, és ha jó előre már egyeztetni tudtam a Szentlélekkel, akkor mentő ötletet ad a helyzet megoldására.
Így történt nemrégiben, amikor nem is gondoltam arra, hogy esetleg olyan találkozásom lehet, amire jobban oda kell figyelnem, szinte önfeledten léptem be a kardiológia reanimálójába, az első ajtón. Ez a részleg két kórterem összevonása, meghagyták mindkettő bejáratát, de nyitottak egy harmadikat a kettő közé, a jobb átjárhatóságért. Az első kórteremben ment minden simán, sikerült a betegek szívébe örömet vinni, vigasztalni, bátorítani őket, mint rendesen. Amikor viszont átmentem a második kórterembe, gyanútlanul, vidáman, ami létfontosságú, megdöbbentem. Egy pillanatra elszédültem az ajtó közt. Megálltam, és mint a villámcsapás, éreztem, most egy sürgős hátraarcot kellene tennem. Olyan kép fogadott, amire abban a pillanatban nem voltam felkészülve: három eltorzult, agonizáló arc nézett velem szembe, szótlanul, szenvedéstől meggyötörten, inkább az „odaátról”, mint az ittlétből. A pillanat törtrésze alatt lepergett előttem minden: éreztem a saját tehetetlenségemet, képtelenségemet valamit is tenni, megrendülésemet, amiért úgy éreztem, az alvilágba cseppentem bele, a velőt fagyasztó hideget, amit árasztott magából ez a jelenet, és nekem dönteni kellett, mit csinálok most, ebben a kilátástalan helyzetben, amely váratlanul ért.
Nem, nem futhatok el, éreztem, nem azért jöttem. De mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Mélyponton voltam. Ekkor támadt a mentő ötletem: mosolyogjak rájuk. Egy örökkévalóság pergett le megint előttem: vajon hogyan fogadják? És csodák csodája, a megrendülésből ámulatba estem: a három, szinte felismerhetetlen torzonborz arc, egyikük sűrű szakálla alól felragyogott a békés mosoly, a felismerhető válasz mosolyomra, a fény, amely immár betöltötte a teret. Nem tudom mennyi idő telt el, csődöt mondott az időérzékem, de szavak nélkül intéztük el ezt a rendkívüli pillanatot, találkozásunkat. Természetesen nem maradtam sokáig az ajtó közt, megkönnyebbülve mentem el, vidáman, tovább mosolyogva mindhárom súlyos beteghez és beszélgettem el mindenikükkel a maga „nyelvén”.
Ez a találkozás mély nyomot hagyott a lelkemben. Valami történt velem akkor ott, egyfajta átalakulás. Pillanatnyi kiszolgáltatottságom nemcsak értelmet nyert, de a kezdeti alvilági légkört átalakította belső ragyogássá, megértéssé, elfogadó szeretetté, mert nemcsak én fogadtam el őket úgy, ahogy voltak, ők is elfogadtak engem úgy, ahogy voltam. Nem tudom jobban kibontani az eseményt, mert emberileg lehetetlen: a Szentlélek műve volt mindannyiunk számára.
Egy másik eset szöges ellentéte volt az előzőnek, szintén a kardiológián. Fiatal lelki-atyával mentem. Az egyik férfi kórteremben jókedv fogadott. Örültem neki. Üdvözöltem a betegeket, látogatókat, ápolókat, mert tele volt a kórterem. Bemutatkoztam, bemutattam a tisztelendő urat, elmondtam jövetelünk célját és érdeklődtem, szeretne-e valaki szentségekhez járulni? Kiderült, hogy van egy idősebb beteg, aki most éppen valahová kilépett, őt is meg kellene kérdezni. A betegek jelezték, hogy a bácsi „vidám vasárnapos”, akivel még nem sikerült nekik szót érteni. A beteg bejött, mintha tudta volna, hogy szeretnők látni. Kérdésemre valóban határozottan válaszolta, hogy ő „vidám vasárnapos”. Próbálkoztam néhány segítő kérdést feltenni neki, de hiába. Nem tért ki abból, hogy ő katolikus, aki „vidám vasárnapos”. Egy pillanatra tehetetlenül néztünk egymásra a tisztelendővel, majd jobbnak láttuk befejezetlenül hagyni az egészet. Mikor kimentünk a folyósóra, megjegyeztem: „Ide néha gyomor kell”.
Az idei, Irgalmasság Szentévében, a Betegek Világnapja mottója a kánai menyegzőre vezet. Jézus Anyját idézi, aki szól az ott lévő szolgáknak: „Tegyétek meg, amit mond nektek.” (Jn 2,3). Mária titka a Szentlélek titka. Ő tud valamit, ezért áll a háttérben, ahonnan sugalmaz. Eszünkbe juttatja, amire törekszünk az életben, de ami néha kikopik onnan, visszarendezi az egyensúlyt és a harmóniát. Ő az Irgalmasság Anyja, aki felemeli az elesettet és vezeti a gyengét.
Betegek Világnapja a Kórházban
Idén a betegek Világnapja csütörtöki napra esett, amikor a Régi Kórházban gyűltünk össze a betegekkel imaórára, és a szentségek felvételére. Minden csütörtök ünnep a kórház három osztályán, a szemészet, bőrgyógyászat és az elmegyógyászat betegei számára. Már kedden meglátogatom őket (szerdán a Megyei Nagykórházban ünneplünk ugyanígy), elbeszélgetünk és meghívom őket a csütörtöki imatalálkozóra. Így történt ez most is. Lassan gyűltünk össze, látogatások idejére esik az imaóra mindkét helyen, amikor a betegeknek nem mindig könnyű eldönteni, kivel tartsanak. Gyakran eljönnek a látogatók is, de ugyanúgy elmarad egyik másik beteg az imaóráról.
Mint mindig, énekkel kezdjük az imaórát, most Nagyböjti időben egy szép bűnbánati énekkel, amely ugyanúgy a „beharangszó”, mint mindig. Aki csak meghallja és szeret imádkozni, eljön.
Kórházlelkészünk, György Imre már várja őket a lelki tisztulásra, valamelyik szabad helyiségben, mivel nincs kórházkápolnánk, nincs gyóntatószékünk egyik kórházban se.
Hűséges kamilliánus családtagunk, Emilkénk édesanyja, Imre Lizike idén is felkeresett ezen a szép ünnepen, együtt imádkozott velünk, majd amint szokott, ő a Családunk „irodalmára”, felolvasott egy gyönyörű imát, megajándékozva mindenkit egy példánnyal belőle és cukorkával, almával.
Milyen nagy dolog a szerető figyelmesség, egy cseppje csodákat tesz a lelkekben…
Márton Áron emlékév
Hetvenhét évvel ezelőtt, 1939 február 12-én szentelték püspökké Erdély nagy szülöttét, akinek hitvalló életéről, munkásságáról film van készülőben az összmagyarság összefogásával. Az emlékévet Dr. Jakubinyi György érsek nyitotta meg a kegytemplomban, ünnepi szentmise keretében.
Érsek atyánk hetven éves
Apostolok Királynője ünnepén, február 13-án Érsek atyánk, Dr. Jakubinyi György, az Erdély/Gyulafehérvári Egyházmegyénk érsekét köszöntjük. A Jó Isten áldja meg adjon neki bölcsességet, erőt, egészséget apostoli munkájához. Imáinkkal támogatjuk értünk fáradozó lépteit.
Híreink:
* Emilkénk jelenleg Norvégiában van, a görög csapat olimpiai asszisztense. Várjuk haza.
* A Bolzano/Bozen-i Vakok központja hangos híradója: www.blindenzentrum.bz.it/audiodownloads
* Betegek Világnapja Kézdivásárhelyen: http://www.3szek.ro/load/cikk/88751/betegek_vilagnapja_kezdivasarhelyen
* Csendes, befelé forduló, irgalmasságban gazdag Nagyböjti időszakot kívánunk Mindenkinek!
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)