A csíkszeredai
Üzenete
XX. évfolyam, 209. lapszám - 2016 március - az Isteni Irgalmasság Szentéve
Anyanyelvek, összekötő nyelvek…
Az ember, ha kilép a kapun, máris összetalálkozik valakivel, aki másképpen beszél, mint ő, más a temperamentuma, hangszíne, kifejezésmódja. Aztán ha elmegy a szomszédos településre, ott már felfedezheti az ottani szokásokat, magatartásokat, amelyek arra a településre jellemzőek. Ha átmegy a hegyen, minden bizonnyal még több érdekességet fog felfedezni az ott élő emberek beszédében. Azt, hogy miként tudja megérttetni magát valaki idegen környezetben, mindig a befogadó fél függvénye is. Érdekes utat jártam be székely-magyarként Európa néhány országában, olyan tapasztalatokat szerezve, amit az ember, ha nem hagyja el szülőföldjét, soha nem tapasztal meg.
Itthon, szűkebb hazámban, Erdélyben csak szórakoztam a különféle tájszólásokkal, hangsúlyokkal, jókat nevetve a nyelvbotlásokon, amit pl. egy gyanútlan ember másként is értelmezhet.
Az Anyaország, Magyarország volt az első állomás, ahol szembetaláltam magam a kommunikáció nehézségeivel. Tisztában voltam azzal, hogy a kisebbségi létben, nyelvünkbe beszivárgó idegen szavak számukra ismeretlenek, de ugyanúgy láttam, hogy rájuk a nyugati szomszédok ugyanolyan hatása nyomta bélyegét, és szomorúan tapasztaltam, hogy amennyire harcoltunk itthon az idegen beszivárgás ellen, pl. amíg mi nem mondtunk a hűtőszekrénynek ”fridzsidert”, ott ez természetes lett. Sokáig éreztem, hogy kedves ismerőseim, barátaim, mert szerető emberekkel hozott össze a Gondviselés, mintha sajnálnának, amiért annyira nehéz engem megérteni, nyelvi és kifejezésbeli adottságaimért és készségesen kijavítottak, ha valamit másképpen mondtam, mint ők. Tisztában voltam vele, hogy a szakszavakat nincs is honnan tudjam magyarul, de az irodalmi beszéd fennakadásai gondot jelentettek. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor anyaországival kellett beszélnem, nagyon lelassult a beszédem, mivel egyszer ki kellett gondolnom a mondanivalómat úgy, hogy ő megértse, és csak az után mondtam ki. Ezért nagyon lelassult a magyar beszédem. Vegyes érzelmekkel fogadtam a helyzetet, mert itthon másodrendű állampolgárként, épp az Anyaországban merültek fel a legkomolyabb nehézségek a kommunikációban. Hihetetlenül fárasztó munka tudott lenni sokszor, azt hiszem, számukra is.
Olaszországban csak elvétve találkoztam ezzel a jelenséggel. Meg is lepődtem rajta, mert nem beszéltem a nyelvet, amikor Rómába érkeztem. Befogadó szeretetük olyan nagy volt, hogy felbátorított és hatalmas lendülettel vetettem bele magam a nyelv mielőbbi elsajátításába. Az elején naponta kb. 3 órán át beszéltettek a lányok a kollégiumban. Jártányi erőm sem maradt a végére, de napról napra láttam ennek áldó gyümölcsét. Amikor megdicsértek beszédemért, mosolyogva mondtam: „A ti érdemetek, mert szeretetetek serkent engem a nyelvtanulásra”. Egy szemfüles hallgató leleplezett egy alkalommal, amikor olaszul hallott beszélni. Megkérdezte, hogy van az, hogy én, magyar létemre folyékonyan beszélek olaszul és magyarul nem?. Hát, ezért… Aztán jött az első nagy meglepetés. Egy lelkigyakorlaton Verona fölött, kiderült, hogy egy szardíniai nem érti a szicíliait. Nem hittük el. Rögtönöztek egy párbeszédet mindenki szemeláttára és füle hallatára, és kiderült, hogy tényleg nem értik egymást, csak az „összekötő” irodalmi olasz nyelven. Ez a felfedezés később a döbbenet erejével hatott. Sorban álltam Rómában, egy élelmiszerüzletben. Hangzavar volt, mindenki beszélt. Nem sokat értettem belőle, de betudtam, hogy még nem tudok jól olaszul. Ekkor egy idős úriember hangosan megszólat: „Kell nekünk egy összekötő nyelv, hogy megértsük egymást”. Megtudtam, hogy Olaszországban húsz olyan nyelv van, amelyek nem értik egymást. Ezeket ők dialektusoknak nevezik, de nem azok, nem pusztán hangsúlybeli különbségek vannak, mint nálunk pl. egy csíki és egy lövétei között. Tehát ott indulásból mindenki kétnyelvű (láttam ilyen kisiskolás tankönyvet, tanítják az iskolában!). Ez természetesen rányomja bélyegét a beszélt irodalmi nyelvre, amit meg lehet különböztetni vidékenként.
A legnagyobb meglepetés Franciaországban ért, az Angers-i Katolikus Egyetemen. A nyelvtan tanárunk arról beszélt órán, hogy Franciaországban hetvenöt különálló nyelv van, az irodalmi francia az összekötő nyelv. Elmondta, hogy az ő kislánya nem tud beszélni az édesanyjával, csak az irodalmi francia nyelven, mert távol él az ő családja a szüleitől. Ez már nagyon elgondolkodtatott…
A német nyelvterület sem kivétel. Rosenheimben pl. két nyelven mondták be a vonat érkezését a vasútállomáson, egy helyi német és az irodalmi nyelven. Ezt a helyzetet már megtanultam Dél Tirolban, pl. lelkigyakorlaton, ha a csoportban elfelejtették, hogy ott vagyok, és elkezdtek beszélni a helyi nyelven, egy szó nem sok, annyit sem értettem belőle.
Egy dolgot viszont mindenütt megértettek és viszonozták is, a mosolyt, ami szavak nélkül is működik.
Emilkénk húsz éves
Ifj. Imre Emil, Emilkénk, a sokszoros nemzetközi gyorskorcsolya bajnok húsz éves lett. Talán róla írtunk a legtöbbet az Üzenet hasábjain, aki beleszületett a Kamilliánus Családunkba, és már öt hónaposan jelen volt a Család akkori lelkigyakorlatán a Szeltersz-i Szent Gellért Házban.
Rendkívüli ajándék volt számomra végég követni ezt a húsz évet, láthattam kedvessége, bölcsessége növekedését, nemesedését, kisdiák korától évről évre férfiúvá érését. Jelen lehettem életének egyik-másik csomópontján, ha nem mindig személyesen, de imában, hiszen sokszor több ezer kilométerre harcolta meg és érdemelte ki a dobogó valamelyik fokát. Kupáit, kitüntetéseit már nem tudnám megszámolni. Szerénysége, egyszerű nemes lelkűsége talán el sem árulná.
Nem lehet meg nem emlékezni szerető családjáról, aki mindvégig egy akarattal állt mellette. Az elején nővére, édesanyja is írták a házi feladatát, hogy a hosszú edzési órák után könnyebb legyen az éjszakába nyúló tanulás ideje.
Köszönöm a Jó Istennek ezt a csodálatos életutat, és köszönöm az Imre családnak, hogy megosztotta „kis családját” a „nagy Családdal”, a Kamilliánus Családdal.
Varga Sándor András – Csíkcsomortán díszpolgára
A Nívó-díjas újságíró az Anyaországból érkezett közénk. Szerette a Székelyföldet és a székelyeket, ezért házat vásárolt és létrehozta benne a helybeliek számára oly kedves Szellő hegyéről elnevezett Szellő Szállót, panziót. Nem állt meg ennyivel, be is lakta a különféle rendezvényeken kívül talán a legmagasztosabbal: házigazdája lett az erdélyi verstábornak. Székely fiatalok irodalmi nevelésének szentelte idejét, erejét és legfőképpen tudását. Kapcsolatot teremtett a lelkeknek önmagukkal és a hasonlóan gondolkodókkal. Csomortánt, a legkeletibb csíki falucskát minden igyekezetével segítette ismertté tenni a világgal. Kis családja mellé felvállalta a faluközösséget.
Sajnos, ahogy lenni szokott, szűkre szabták az időt számára ekkora felvállaláshoz. Egészségét kikezdte a betegség, amely könyörtelen léptekkel haladt előre, egészen a végzet bekövetkeztéig.
Nemes lelke ide, a faluba kívánkozott pihenni is, ezért örök nyugalomra elhozták hamvait, a Feltámadásig. A falucska saját halottjának, posztumusz díszpolgárának tekinti. Élt 54 évet.
Híreink:
* Február 29-én Kamilliánus Családunk, 15 résztvevővel Csíkrákoson találkozott Kovács Pannikánál.
* Március 15-én elindult a Bolzano/Bozen-i Kamilliánus Család havi Üdvözlete. Üdvözöljük!
Áldott húsvéti készülődést, lelki tisztulást és áldott ünneplést kívánunk Mindenkinek!
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)