A csíkszeredai
Üzenete
XX. évfolyam, 217. lapszám - 2016 december - Advent - Karácsony
Szép Advent
Advent, várakozás. A vágyakozás beteljesülése. Reménykedés, bizalom a kibontakozó eljövendőben. Krisztusvárás, Krisztus esemény a világban és a lélek mélyén. Születés és az új élet új reménye. Erőforrás és bátorság megélni a Szeretetet. Tiszteletben. A Szeretet hatalmát. Leleményesség, megteremteni a legszebbet, a legmagasztosabbat. Hálás vagyok, amiért az Advent liturgiája mélységesen a lelkembe íródott, az, azt hiszem csak nálunk szokásos rórátékkal, csendes lelki felkészüléssel a Karácsonyra, az Úr Jézus születésére, a Szeretet ünnepére, mert alapot szolgáltatott annak gyakorlatához.
Számtalanszor beszélgettünk el a kórházban, és nemcsak, a várandós kismamákkal ezekről a fogalmakról az év bármely időszakában. Ilyenkor mindig mélységesen átéltem a létezés titkát. Egyrészt, mert ember van születőben, másrészt a várakozás időszaka csodálattal töltött el a maga sajátos misztériumával, ami erre az időszakra jellemző. Magasztos időszak, eshet az az év bármelyik szakaszába, a várandós anyának advent van, a személyes advent, saját kisgyermeke születésére vár az édesanya. Meghitt pillanatok ezek, amikor a lelkek beszélgetnek egymással, anya és gyermeke, mindenki más csupán boldog szemlélője az eseménynek a „szentek közösségében”, mert itt valami olyasmi történik, ami kiemel térből és időből, megérint az örölk létezés bűvölete, beteljesíti azt a belső ragyogást, amelyre vágyakozott időtlen idők óta. Megérkezés. Ilyenkor azt éreztük, „de jó itt lenni”, állítsuk meg az idő kerekét, mert nem kívánunk elmenni innen, ebből a csodálatos lelki megélésből.
Most, amikor első „szép korú” adventemet megkezdem, immár nyugdíjasként, meghatottan gondolok vissza a számos gyönyörű adventre, amit együtt tölthettem a kismamákkal, kórházban, vagy azon kívül, és akik számára sikerült adventté varázsolni az „édes teher” hordozásának néha nem könnyű pillanatait. Meghatottan gondolok a három, talán legfontosabbra, amikor tudást, képességet meghaladó erőre volt szükségem, hogy tudjam tartani a lelket az anyukában, és kegyelemként éltem meg a születendő gyermekekkel való belső lelki kapcsolatomat is, ami megmaradt születésük után is.
Az első „összefogást” a kórházpasztoráció megkezdése előtt jóval korábban kellett megtenni, amikor egy nagyon nehéz helyzetben lévő leendő fiatal kismama és gyermeke élete forgott kockán. Kevés segítség volt, mert csupán a gyerekek „kiscsoportja” sorakozott fel az ügy mellé, elszánt imával az élet mellett. Egy csodálatos jelenetet nem tudok elfelejteni, amikor kint dolgozunk a mezőn és megszólalt a déli harangszó. Ahogy megegyeztünk, mindenki letette a gereblyét, villát (kaszálás ideje volt), és együtt imádkoztunk, ki a hegy lábánál, ki a tetőn, ki az oldalban, egymástól látható távolságban. Egymást is erősítettük a közös imával. És, a várt/nem várt kisgyerek megszületett, épen, egészségesen. Mára már felnőtt férfi, és azt sem tudom, ha tudja, milyen imaláncot fűztünk az életéért…
Egy másik eset már a kórházban zajlott le, amikor az orvosok nem javallották a várva várt kislány születését, az anya egészségi okaira hivatkozva. Otthon a nyolc éves bátyus várta a testvért. Az édesanya kétségbeesetten menekült hozzám, önkéntelenül kapaszkodott belém. Átéreztem a fájdalmát, magamévá tettem. Imádkoztam. A Szentlélekisten mentő ötletet adott. Arra kértem, húzza az időt az abortusszal, azt bármikor meg lehet ejteni, de a gyermeket nem lehet feltámasztani többé. És húztuk az időt, imádkozva, remegve napról napra, hétről hétre. Ügyes diplomata volt, meg tudta tenni, és csodák csodája, eljött a nap, amikor boldogan világra hozhatta gyermekét, egészségben.
A harmadik ilyen esetem megrázó volt, hosszú ideig tartott, és hajszálon múlt a kimenetele. Ikerfogamzás indult, de az egyik magzat magától elment. A megmaradtnak nem volt kilátása a túlélésre. Próbára tette az anyát, az apát, a kezelőorvost, mindenkit. Szigorú helyben ülést, fekvést kellett betartani az anyának hosszú hónapokon át. Ez alatt beszélgettünk órákon át, kimerítően. Természetes szülésre gondolni sem lehetett az anya állapota miatt. Császármetszés után közvetlenül viszont életveszélybe került az édesanya. Úgy nézett ki, hogy a baba túléli, de az anya nem. Ekkor fényképeztem aggódva, imádkozva azt a friss újszülöttet, aki felkerült a IV. kötet imakönyvemre. Hangomra figyelni kezdett és a hang irányába fordult, hiszen ismert, simogatás közben megfogta az ujjamat és úgy megszorította, hogy a kis körmei kifehéredtek a szorítástól. Hála Istennek, mára jól vannak, iskolás.
És szólnom kall azokról, akiket félt vállalni az édesanyjuk, családi okokból kifolyólag. Itt is van két büszkeségem, akikért hálát adok a Jó Istennek és az édesanyjuknak. Bizonyítottak. Megérte harcolni.
Hármas ünnep a Kamilliánus Családunkban
November hónapban a Kamilliánus Családunk hármas ünnepet ült: köszöntöttük a lelki vezetőnket, György Imrét névnapja alkalmából, megtartottuk a nyugdíjas búcsúztatómat és Éva-lányom sikeresen letette a főnővéri vizsgáját. Ezek az események maguktól adódtak, egyik a másik után, összegezni kellett őket és megünnepelni. Rendkívüli esemény volt mindhárom, még nem került sor mostanáig egyikre se az életünkben, és a névnapon kívül nem is fog többet.
A házigazda szerepét újból én vállaltam fel, Csíkcsomortáni házacskámban. Az események pörgésében, hiszen egy életutat kellett befejeznem nyugdíjba vonulásommal, ami sok elrendeznivalót igényelt, lázasan szakítottam időt és energiát a vendégfogadásra, háziasszonyként is.
Nyugdíjazásom kérdése már tavasszal felmerült, de éppen akkor indult a kórházkápolna létrehozásáéért való aláírásgyűjtés és petíció kampánya az április 22-i előadásomat követően a Városházán, így elnapolódott, de ősszel, amire sikerült sínre tenni az ügyet, újból terítékre került. Megpróbáltam harcolni nemcsak az én maradásomért, de azokért is, akik még utánam jönni fognak a szakképzett beteg lelki ápolásban (a betegápoló személyzet szakképzett!), de elöljáróságom nem támogatta kezdeményezésemet, így fejet kellett hajtanom az érvényben lévő törvények előtt. Ezek után beláthatatlan időre megszűnt a kamilliánus lelkiségben végzett szakképzett beteg lelki ápolás.
Az ünneplésre összegyűlt Kamilliánus Család és szimpatizánsai a lelkük mélyén érezték ezt a befejezést, ahogy mondani szoktuk: egyik szemünk sírt, a másik nevetett, ezért is volt jó a hármas ünnep. Az élet él és megy tovább a maga kiszámíthatatlan medrében, és érdemes arra figyelni, ami előttünk van, megbecsülve a múltat, tanulva, okulva belőle, kiterjesztve általa a jövő távlatát, és megélni azt.
Jó volt várni vendégeimre. Soha nem éreztem ilyen nagynak a házacskámat, sok embert kellett asztalhoz ültetnem. Soha nem volt ilyen sok autó az udvaromon. Megrakodva érkeztek szívükben és kezükben hozták szeretetüket, kamilliánusként. A nevetés és az örömkönny váltotta egymást. Köszöntések hangzottak el, szeretet megnyilvánulások, hálaadás, vallomások, ima, tiszteletadás.
Mint jó családban szokás, véget nem érő beszélgetések, nevetés, énekléssel gazdagított jókedv töltötte be szíveinket. Ünnepeltünk. Ünnepeltük a gazdag életet, amelyben részünk van, az isteni kegyelmet, amely kitüntetett és méltóvá tett az életet ünnepelni meg. Istennek legyen hála érte!
Híreink:
* December 9-én, a kegytemplomban, ünnepi szentmise keretében véget ért a Márton Áron emlékév.
* Emilkénk újabb nemzetközi éremmel tért haza Bulgáriából. Kísérjük őt továbbra is imáinkkal!
* Szent Család vasárnapján Üzenetünk 19 évet tölt, 1997-ben indult Éva-anyám bíztatásával.
Áldott Szentkarácsonyt és békés, boldog Újévet kívánunk minden kedves olvasónknak!
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)