A csíkszeredai
Üzenete
XXI. évfolyam, 218. lapszám - 2017 január
Kamilliánus kórházpasztoráció Csíkszeredában
A Szentek közösségére van szükségem erről beszélni, azokról, akik még itt vannak a földi létben és azokról, akik már megtértek a mindenható Szeretet birodalmába.
Ha belegondolok, egész életem felkészülés volt erre az életútra, kisgyermekkoromtól, a hosszú, kórházban töltött éveken át, a legmagasabb kitüntetésig, amit betegeimnek hozhattam Rómából, a Krisztusi jelenlétet és a lelki ápolás Krisztusi méltóságát. Tudatosan harcoltam érte.
Mikor, hol kezdődött ez az életút? Próbálom feltenni magamnak a kérdést, most, amikor véget ért az út. Ott, a kórházban, amikor látva a beteg lelki ápolás hiányát, kisgyerekként megszületett szívemben a vágy, hogy ha felnövök, én ezt másképp fogom végezni, és máris nekiláttam vigasztalni a többieket.
Aztán a kör fonódott egyre szélesebbre a családtól a szomszédokon át az ismerősökig, a munkahelyig, a szükségben szenvedőkig. Egyre sűrűsödött velem a levegő az események sodrásában, míg egy szép napon ott találtam magam a kibontakozni készülő jövő előtt. Gyakorlatilag kézből kézbe adtak a jótevőim, csodálattal figyeltem a párhuzamokat az életemben, egyrészt, mert lenyűgözött a jóságuk, szeretetük, odaadásuk, másrészt bepillantást nyerhettem, ahogyan a Gondviselő Isten kibontja azt a sajátos életutat, amit nekem eltervezett, aminek szemlélője és főszereplője lettem napról napra.
Először kiterjesztette számomra a befogadó „anyák” családi körét Budapesten, Herpy Mária és Dr. Simon Ernőné, Éva-anyám személyében, akik által kapcsolatba hozott az első kamilliánus atyával dr. Anton Gotsal. Ő feltárta számomra a Szent Kamilli betegápolás Krisztusi mintáját: a betegben magát az Úr Jézust ápolni, és mint ápoló, Őt hordozni a beteg számára. Tenni mindezt azzal az édesanyai szívvel, amilyennel csak az édesanya képes ápolni egyetlen beteg gyermekét. A döntő fordulatot az ő tanítása hozta el számomra a pestszentlőrinci templomban, amikor kibontotta a keresztény ember szenvedése lényegét: az Úr Jézus szenvedésével egyesített emberi szenvedés/betegség: „szentség”, és mint ilyen, Krisztus megváltó művének részévé válik. Ez a felismerés vált a további életút alapjául. Újabb hosszú tanulmányévek következtek. Fel kellett fedezni a többi csodát, amelyek még közelebb vittek a további megismeréshez és a megszilárduláshoz. Az út ki lett jelölve nekem az „apostolkodásra”. Az édesanyai szív szeretetéről „anyáim” gondoskodtak, elláttak testi és lelki erővel, táplálékkal, jó tanáccsal. Az Osztrák Kamilliánus Provincia gondoskodott rólam, hogy a római Camillianum, Nemzetközi Egészség- pasztorációs Intézet hallgatója lehettem 1994-2000 között, Leonhard Gregotsch provinciális atya nagylelkűségének köszönhetően. Itt újabb fordulópont következett az életemben: a doktorátus megszerzésével betegeimnek elhozni a legnagyobb tanulmányi fokozatot. Orvosnak készültem kiskoromtól fogva, nem érhettem el ezt a vágyat, mert a sorsom másképpen alakult, de kárpótolt ezzel a kitüntetéssel. Sokszor mondtam ezért menet közben az Úr Jézusnak: „Jó humorod van, Uram!”
Játékos életutam lényeges szakasza Angelo Brusco, kamilliánus rendfőnök atyához kötődik, akit egyszerűen „a római tanáromnak” nevezek. Ő volt az a vezető személyiség, aki mindvégig egyengette utamat, nemcsak tanulmányaim végeztéig, de utána is, mindmáig.
És végül következett a kórházpasztoráció beindítása szülővárosomban, Csíkszeredában. Nagy falat volt. Tizenhat év telt el, pontosan, napra: 2000 december 1-2016 december 1. Erről elmondhatom: Beteljesedett. Ezen az életszakaszon Egyházmegyém, a Gyulafehérvári Főegyházmegye állt az ügy mellé. Személyes fenntartásomról a Csíkszeredai Szent Kereszt Római Katolikus plébánia gondoskodott. Az eltelt tizenhat évről sokszor és sokat írtam, beszéljenek a betegek és a hat +1 kötet ima és szakkönyv.
A Szentek közösségének segítségül hívásával kezdtem gondolataimat és azzal is szeretném befejezni: szívem legmélyebb tiszteletével és szeretetével mondok hálát Mindenkinek, aki valamilyen módon segítette eme „szent szolgálat”, a kórházi beteg lelki ápolás létrejöttét és fenntartását, amit kamilliánus lelkiséggel végezhettem tizenhat éven át, nyugdíjba vonulásomig. Ez az utolsó lépés nem az én akaratom volt. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy mikor fejezhetem be a szolgálatomat, hanem azzal, hogy mit tehetek még. Törvényeinknek voltam köteles engedelmeskedni. Utánpótlás hiányában a kamilliánus lelkiségi jelenét távozásommal véget ért, de hála Istennek, folytatódik a lelki gondozás.
Az utolsó szentmise a kórházban
Nehéz lenne elmondani mit éreztem, amikor az utolsó kórházi szentmisénkre készültem menni. Egy élet sűrűsödött belé, az én életem. A beteljesülés. Csúcs és forrás, ami a szentmisében lényegül emberivé az Isteniből, hogy az emberit istenivé lényesítse. Itt már eltűnik a személy fontoskodása, itt átadja magát a Legmagasztosabbnak, eggyé válik vele. Itt már nincs többé kezdet és vég, itt már csak a „most” van, az az örök „jelen”, amelyet mostanáig, menet közben csupán „néha” volt alkalom átélni.
Igyekeztem ugyanazzal a hozzáállással jönni, mint mindig, de lelkemet szétfeszítette a magasztosság, amit megéltem. Nem fért el bensőmben, túláradt onnan. Lebegtem ég és föld között, a „már” és a „még nem” birodalmában. Magam előtt láttam az összes megvalósulást és a továbblépést is. Minden itt marad, mondják az öregek, akik már megtanulták az élet eme bölcsességét. Aki még harcban áll céljai eléréséért, az nem érti e szavakat. Nem is az ő dolga érteni, neki még alkotni kell.
Most áthatja lelkemet a boldogság, hogy van, ami itt maradjon utánam, nem kell elmennem üres lélekkel. Ennek tudata, mint egy ház, amely otthont nyújt, beborít, átölel, megnyugtat, hálára késztet.
Amikor beléptem a gyűlésterembe, ahol szentmiséink zajlanak, a legnagyobb meglepetésemre, ott várt a Kamilliánus Családunk apraja, nagyja. Meghatottságom végtelen volt. Nem számítottam ilyen fogadtatásra. Azt, hogy jelen volt a munkatársnőm és az utódom, már nem is tudtam lereagálni, érzelmeim teljesen el voltak foglalva a magasztosság átélésével.
Csodálatos szentmise volt, felejthetetlen. Minden pillanata mélyen a lelkembe íródott. Nem is búcsúzás volt ez, hanem a legszentebb találkozás, ahol nincs kezdet és nincs vég, hanem csak a végtelen jelen, amely feloldott már minden régi emléket és a maga teljes ragyogásában tündököl fel, most.
Híreink:
* A karácsonyi „angyaljárást” a kórházban ugyanúgy megtartottuk, mint eddig, egyedül Nagy Tímeánk maradt távol, egy héttel korábban munkába állt, ezért nem tudott részt venni. Csomortánból hat gyerekkel jöttünk, három lány és három fiú, az anyukáknak már nem maradt hely az autóban. A három lány szavalt. Taplocáról a Brügger család a saját négy gyermekével (és a születendő ötödikkel) saját ének-programmal érkezett, Éva lányom szállította őket. Bőséges ajándékot hoztunk a kicsiknek és anyukáiknak.
* A Szentestét Csomortánban ünnepeltük, a három lányom szavalt a templomban mindenki örömére.
* A Szilveszter ünnepe öröm, béke és fénypompában telt. Az Új Esztendő reményteljesen kezdődött.
* Vízkereszt ünnepén az új plébánosunk, Göthér Gergely meglátogatta és megszentelte otthonainkat.
* Január 14-én Angelo Brusco atya nyolcvan évet töltött. Ugyanezen a napon megszületett a Brügger család ötödik gyermeke, Sándor. A Jó Isten éltesse sokáig mindkettőjüket, hosszú boldog életben!
* Január 15-én otthonomban találkoztunk a csomortáni lelkigyakorlatos gyerekekkel, elbeszélgettünk.
Nyugdíjas koromra hét önkéntes munkaköröm maradt és egy gyógymód, ez a DXN (gombák, algák, gyógy és fűszernövények étrend kiegészítőként, személyes higiénia stb., egészségügyi tanácsadással).
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)