A csíkszeredai
Üzenete
XXI. évfolyam, 219. lapszám - 2017 február
A benzintől a teljes értékű életig
Az 1989-es esztendő fordulatot hozott nemcsak a társadalmi életben, hanem a személyes életemben is, amit egyszerűen fogalmazva így jellemzek: „átmentem a Niagarán”. Az átmenés alatt az életben maradást értem. Egészségem viszont egy Niagarai túlélőéhez volt hasonló. Túléltem egy életszakaszt, amit soha nem gondoltam volna, de egészségem időközben teljesen összeomlott. Orvosilag már nem volt megoldás a helyzetemre. Éreztem, nagyon ketyeg az óra a végzet beteljesedése felé. Belefáradtam a betegségbe. Az előző öt év azzal telt el, hogy háromhavonta száz-százhúsz fiola injekciót kellett kapnom csak a puszta életben maradásomért, ezen kívül a mindennapi gyógyszerek. Ereimben már nem vért éreztem keringeni, hanem vegyszert, zavaró volt a szaga, amit a bőröm kiválasztott. A végső elkeseredettséget a bérmalányom (Kopácsi Judit) elköltözése (Magyarországra) idézte elő, aki kb. ezer injekciót nyomott belém öt év alatt. Azt mondtam, ha meg kell halni, most legyen, még egy injekciózó kezet nem tudok megszokni, nem kívánok tovább így élni, és sorsomra bíztam magam.
Ezen a ponton viszont közbeszólt a hitem: vallásos ember vagyok, és nem akarok a Jó Isten elé kerülni úgy, hogy lett volna még egy lehetőségem, és nem próbáltam ki… Ez volt a benzin, azaz tisztított petróleum kellett volna, de akkorra már bevonták még a gyógyszertárakból is, nem volt választás. Az eljárást az osztrák katonáknál alkalmazták a két világháború alatt, pestis ellen, ennek leírását kaptam meg a bérmalányomtól elköltözése előtt. Ez a tudat megállított, feltartóztatott.
December elején elhatároztam magam: veszítenivalóm nincsen, nekifogok az egészen sajátos „terápiának”. Egyedül voltam a dologban, támaszom, tanácsadóm nem volt. Mielőtt nekifoghattam volna, „véletlenül” összefutottam „öreg gyógyszerész barátommal” (Ajtony Gábor), egy esti szentmise után a kegytemplom sekrestyéjében. Elmondtam neki, mire készülök. Megdöbbent. Azt mondja: „De Hajni, nem ismerjük a benzin felszívódási mechanizmusát, injekcióba beadva halálos”. Nem hatódtam meg a hallottaktól. A halál gondolata nem ijesztett meg, arra készültem. A hitemről volt szó. Azt válaszoltam: „Gabi bácsi, ha nem próbálom ki, van száz százalék esélyem, hogy meghalok, ha kipróbálom, esetleg van ötven százalék esélyem a túlélésre.” Megnyugtatott, hogy tud valaki a tervemről. Ez elég volt nekem. Vesztenivalóm nem volt, tudtam, egyedül a hitem kérdése érdekelt.
Nekivágtam a kísérletnek. Hosszú „terápia” volt, három és fél hónapot tartott. Az első három hétben nem tudtam munkába járni, annyira rosszul voltam. Lassan teltek a percek, órák, napok, hetek, de éltem. A kísérlet végére már tudtam, túléltem, életben maradok. Munkahelyemen megtudták, min megyek keresztül és az együtt érző beszerzők tisztított benzint szereztek be nekem Moldvából, ami legalább nem annyira ijesztő. Az elkövetkező tíz évben ez váltotta fel az injekciókat. Noha nem volt látványos a gyógyulásom, a túlélés tudata mégis nagy ajándék volt az élettől. Időközben megtudtam, hogy egy kolléganőm ugyanolyan rosszul van, mint én, ráadásul neki van egy nyomorék gyermeke. Sajnos, ő nem tudta elvégezni, amit én, belehalt a betegségébe.
A tápcsatorna tisztítására megfelelő volt a (botcsinálta) „terápia”, de az immunrendszerem továbbra is bukdácsolt. Ebből emelt fel tíz év mulva a Herbalife, amit Rómában ismertem meg 2000-ben. Elhagyhattam a benzint és szép lassan mindenevő lettem általa, felszedtem vagy tíz kilót és kezdtem élvezni az életet. Hálás vagyok érte barátnőmnek, Csibi Mártának, mert a „szükség” barátságot szült számunkra, mindmáig pártomat fogja. A teljes értékű életemet köszönhetem neki.
Fennakadtam viszont a kávéval. Minden elképzelhető és megtehető „jólét” ellenére, ez az ínyencség bajba kevert. Hosszú vajúdás után lemondtam róla. Igen ám, csak órákon át fokozottan figyelni a betegeimre a kórházban, megterhelő volt, estére már buktam az orromra. Fél év után jött a segítő megoldás, egy újabb „véletlen = gondviselés” által 2013 őszén: ki hallott volna ilyent, gyógy gomba kávéban. Belevetettem magam, hittel, lelkesedéssel. Az eredmény hamar jelentkezett: nincs gyomorpanasz és beállította az alvásomat (nagyon rossz alvó voltam). Már csak ennyi is elég lett volna nekem, de ennél többet kaptam: élénkséget, ami annyira fontos volt az életemben, mint a napfény.
Visszagondolva erre a három életszakaszra, mintha nem is velem történt volna. Kegyelemként élem meg az egészet, hiszen mindvégig velem volt a Gondviselő láthatatlan, de érezhető jelenléte. Ezért:
A „Betegek Világnapján” hálás köszönetemet fejezem ki a Szűzanyának az értékes életért!
Múzeumlátogatás
Zseniális ötletnek bizonyult a vakáció idejére beütemezett múzeumlátogatás az „angyaljáró” munkatársaimmal a Csíkszeredai Mikó várban berendezett múzeumban. „Angyaljáró” munkatársaim azon gyerekek, akik kórházpasztorációs szolgálatom ideje alatt évről évre eljöttek Karácsony előtt, a kialakult rend szerint december 23-án a kórházi betegeknek karácsonyi örömet szerezni. 2016-ban tíz (+1, ő később született) csemete kerekedett fel, hozta a maga játékaiból azt, amit szívesen megosztott a beteg gyerekekkel, tehát nem jöttek üres kézzel az eseményre. Őket szólította meg ez a múzeumlátogatás, „bónuszként” a szolgálatukért. Mostanáig ilyesmire nem is tudtam gondolni, de most eljött az ideje. Meglepetés volt számomra, hogy nyugdíjasként tiszteletjegyet kaptam, csak a gyerekeknek fizettem be.
Az ötletet a jégkorszak kiállítás adta. Amikor tudomást szereztem róla, azonnal a gyerekekre gondoltam, nekik való téma és még engem is érdekel. Beszéltem a szülőkkel, gyerekekkel, akik lelkesedtek a kezdeményezésért, így esett a választás időpontja az éppen közelgő vakációra.
Az indulás napján (február 8) havazni kezdett. Szép nagy pelyhekben hullott a hó, igazi téli élményt hozott magával. A hat Csomortáni gyerekből négyen jelentkeztek, velük indultunk neki a téli kalandnak. Összeszokott társaság, nagyon feltalálták magukat a hatalmas termekben. Négy kiállítás volt, mind a négyet végigjártuk. A jégkorszakkal kezdtük, ami valóban érdekfeszítő volt, nemcsak a pajkos csemetéknek, hanem a felnőtteknek is. Kipróbáltunk minden felkínált „játékos” tudás-forrást.
A jégkorszak után a csíki falu termeit jártuk be. Itt a kis szekereket lehetett üzembe helyezni, a gyerekek hamar megtalálták a módját, hogyan örvendezhetnek a ritka lehetőségnek. Ez után megnéztük a Csíksomlyói ferencesek szakrális kincseinek kiállítását is. Ekkorra már kellően fáradtak voltak, de még mindig volt egy csemege, a vártörténeti rész ahol a fegyverteremben be lehetett öltözni a korabeli harci ruhákba és kipróbálni a kürtöt, dobot, zászlóvivést, és a vár makettjét átépíthették kedvük szerint.
Végül édességevés után a havazóban meglátogattuk a központi park játszóterét, ahol kedvükre ugrándozhattak a nagy hóban, felmártva a frissen hulló havat, ki hol érte.
Két nap múlva, a park látogatása kivételével megismételtük a kalandot a csapat másik felével, a három Csíktaplocai Brugger fiúval és a lemaradt Csomortáni kislánnyal. Fejedelmi ebéddel zártuk a téli kalandozást a Brugger családnál, péntekhez híven köménymag levessel és frissen főtt szilvás gombóccal.
Híreink:
* Február 11: A betegek zarándoklata a Csíksomlyói nemzeti szentélyünkbe. Szentmise Tamás József pp.
* Bolzano-i VKCs: találkozó február 17-én. A vakok évi lelkigyakorlata Lichtenburg Nals: május 3-7 Hansjörg Riggerrel. Hangos híradójuk 2017 február: www.blindenzentrum.bz.it/audiodownloads
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)