A csíkszeredai
Üzenete
XXI. évfolyam, 220. lapszám - 2017 március
A tojásírás dinamikája
Az első hímes tojásokat boldogemlékű Alberta nénitől (Zsidó Erzsébet szociális nővér) kaptam ajándékba még gyerek koromban. Sokat gyönyörködtem bennük, néztem minden oldalról, igyekeztem felfedezni a titkát, ami alapján megrajzolták viasszal. Lenyűgözött a geometriája, a pontos vonalvezetése, a szabályos forma amit kiadott, és az uralkodó egyenes és ha kell görbe vonala a kerek formán, a tojáson.
A piros alapon fehérmintás „írott” tojás az élet alapvető elemét fejezi ki: piros a vér, az élet maga, a halálon átívelő Élet is, a feltámadásé. A fehér az ártatlanság megtestesítője, a felbontatlan színalap, a minden készség tárhelye, a készenlétben várakozó titoké. Jó volt ízlelgetni gyerekként ezeket a jelképeket, elmélyíteni a későbbiekre, felvértezni magam a ritkaságszámba menő „lelki adathordozóval”.
A 70-es években műszaki rajzolóként dolgoztam a Vízügy tervező osztályán, amikor rendkívüli felkérést kaptam egyik kollégámtól, a Gyímesi származású Mihók Istvántól. Elmondta, hogy Magyarországról megkeresték őt valakik, és szeretnének kiadni egy hímes tojásmintás könyvet. Ő nagyon sok mintát tud, le is tudja rajzolni ceruzával a mintát nagyvonalakban, de adni kéne neki egy szép formát, és tussal kellene megrajzolni, átlátszó, pausz papírra, szép vonalvezetéssel.
Mondanom sem kell, mennyire megörültem a felkérésnek. Tanulmányoztam a mintákat újra, éreztem, gazdagodok minden felfedezéssel, amint összeállt bennem a kép a tojásírás művészetéről. Csodálatos magyar nyelvünk írásnak mondja a húsvéti tojás díszítést, és nem rajzolásnak. Valamikor ezek a jelek írásjelek lehettek, amivel valami nagyon fontosat „írtak”, ami a „feltámadás” örömhíre lehetett.
A tojásmintákat A4-es formára helyeztem el, megadva a lapnak a szabvány keretet, körben 5 mm, a bal oldalon 25 mm, ami kell egy ívpapír mappába helyezéséhez. Két keretvonalat húztam a lapszélen. A külső, az A4-es lapméreten vékony, a belső, a fent leirt szabványméretnek megfelelően vastag vonalat. Mindig elkészítettem a munkáimhoz a keretet előre. Már a szépen elkészített keret jó érzéssel töltött el, érezhető volt, hogy valami szép dolog kerül majd bele.
A keretet beosztottam téglalap alakokra. Minden téglalapba került egy tojásminta, alatta 5 mm-es mezővel, ahova a minta neve íródott. Mikor mindez elkészült, meg lehetett szerkeszteni a tojás keretét. A szabályos formát, a „sablont”, másik tervező kollégám, Kilyén Árpád szerkesztette meg nekem körzővel és vonalzóval vastag kartonra. Ezzel húztam meg a tojások körvonalát. Még egy kis fület is ragasztott rá, amivel mozgatni tudtam a sablont, úgy, hogy ne maszatoljam el a rajzot.
Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába. gyönyörűség volt dolgozni vele. Kollégám, Pista, csak hozta a szebbnél szebb mintákat, kézzel rajzolva, amiből a pontos mintát kellett megalkotni. Sikerült. Körülbelül kétszáz különböző mintát rajzoltam meg ezzel a technikával, mind Gyimesi gyűjtés. Nem emlékszem már, mennyi idő alatt készült el a munka, de ha belegondolok, nem is ment hamar, szolgálat mellett. Örömmel dolgoztam betöltött az alkotás szépsége.
Abban az időben barátsági alapon készültek az ilyen munkák, kollégám hálából megtanított magára a tojásírásra, annak mesterfogásaira, így elmondhatom, hogy eredeti „mestertől” tanultam a gyimesi hímes tojás írást. Az első kesicéimet is őmaga készítette el számomra.
Csak sokkal később hallottam arról, hogy elkészült a kiadvány, de abból sajnos nem kaptam, nem is láthattam. Kórházpasztorációs szolgálatom alatt találkoztam a kollégám feleségével, akitől megtudtam, hogy megvannak az eredeti munkáim Gyímesfelsőlokon egy illetőnél, akihez a kollégámtól kerültek.
Sok éven át szorgalmasan „írtam” a tojást, és lám, mára már elengedhetetlen kelléke a húsvéti ünnepnek, széles körben elterjedt a művészete, hagyománnyá nőtte ki magát mindenki örömére.
Kamilliánus találkozó
Még mielőtt befejeződött volna az idei farsang, összegyűltünk Csikcsomortáni hajlékomban a Családdal. Igény volt rá, már régnek tűnt az utolsó együttlét, amikor hármas ünnepet ültünk november végén. Hiányzott a tanítás is a VKCs Képzési Kézikönyvéből.
Jó volt újra készülni, készíteni, terített asztallal várni a családtagokra, és ugyanaz tükröződött az ő arcukról is, szívesen jöttek, örömmel, boldogan, és természetesen nem üres kézzel. A gazdagon megrakott asztal mellett aztán elbeszélgettünk hosszasan. Mindenki elmondta, mi történt az életében az utolsó találkozás óta, örömünket, bánatunkat, mert közben az is akad. Együtt beszéltünk meg mindent, kiknek-kinek vigasztalást nyújtva nehézségében, és együtt örültünk mindenkivel örömében. Mindig van mondanivaló böven, se vége se hossza a történeteknek, amit egymással megosztunk, mint egy jó családban, nagyokat nevetve egy-egy humoros fordulaton.
Kamilliánus lelkivezetőnk gondoskodik a tanításról, minden alkalommal birtokba veszünk egy részt Szent Kamill életének szépségéből, a betegápolás, mint szent szolgálat magasztosságából. Otthon vagyunk benne, értjük a tanítást és értjük egymást, a kis kitartó mag, akik hosszú évek, évtizedek alatt összeszoktak jóban rosszban, mert bizony a betegekkel való foglalkozás néha próbára teszi nemcsak az ember erejét, de a hitét is. Erre a szolgálatra csak ritkán jellemző a sikerélmény, itt a szenvedésé az első szó, és bizony, sokszor az utolsó is. Jól jön tehát a felüdülés, az erőgyűjtés, a tapasztalatcsere.
A véget érni nem akaró beszélgetések bizony estébe futottak most is, csak a józan ész tudott határt szabni az időnek. Nem siettünk, rádolgoztunk az együttlét örömére, meg is böjtöltük előre, ezért nem zavartattuk magunkat az időtől, hogy már be is lehetne fejezni, mert időközben öreg este lett.
Hálás szívvel bontottunk szállást, örültünk a felhőtlen együttlétnek a színes beszélgetéseknek, finom falatoknak, és megköszöntük egymást a Jó Istennek, mert mindenki gazdagodva tért otthonába.
Betegeimnél a kórházban
Már negyedik hónapja annak, hogy nem látogatom a betegeket a kórházban. Végleges szabadságon vagyok, ahogyan Székelyföldön énekelték eleink, de én, mint Krisztus jó katonája.
Idő teltével viszont hallom, hogy hiányzom egyik-másik betegemnek valamelyik kórházban. Noha kihaltak már azok a régi vágású jó imádkozó betegeim, akikkel hosszú éveket tölthettünk együtt, akad még néhány, aki ragaszkodik hozzám. Összeszoktunk a szenvedésben, a mindennapos fájdalomban.
Ez történt most is. Éva-lányom elmondta, hogy bent fekszik az osztályon a két Ibolya néni, régi betegeim, és kifejezték, mennyire hiányzom nekik. Tudták, hogy már nem vagyok a kórházban, mert novemberben felkészítettem őket a távolmaradásomra, de nekik mégis hiányzik az én jelenlétem.
Arra gondoltam, péntek délután (17), mindenképpen be kell mennem a városba, elhatároztam, meglátogatom őket mielőtt hazamennének. Örömteli találkozás volt mindkét részről, túl a szenvedésen. Sajnos, egyikük állapota nagyon rossz volt, még nem láttam ennyire rosszul. Hálát adtam a Jó Istennek, hogy még láthattam őket, hiszen az idő, ami rendelkezésünkre áll még, egyre szűkebbre szabott.
* Emilkénknek március 8-án születésnapja volt, külföldön versenyzik, de imáink vele vannak bárhol van.
Szeretettel, Bakó Mária Hajnalka, RO – 530 194 Csíkszereda, Hunyadi János, 45/A//27, Tel: 0040 366 10 22 55 / 0040 721 088 154 / e-mail: mariabako@hr.astral.ro – Archívum: http://www.kamill.romkat.ro/ (mag) www.camillo.romkat.ro (it)